2020. május

 Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima

Kedves Olvasó!

2019-ben az egyik legfelkapottabb sorozat az HBO által készített Csernobil volt. Én sem maradhattam ki, főleg mert már régóta érdekelt ez a téma. Nem annyira, hogy a katasztrófa turista legyek, inkább csak kíváncsi voltam, hogy mégis mi, hogyan történhetett. Miután megnéztem a sorozatot megtudtam, hogy az emberi történeteket, mint a tűzoltókét a Csernobili ima nevezetű könyvből merítették. Rögtön el is döntöttem, hogy a könyvet is el kell olvasnom. 

A regény nem az erőmű felrobbanásával foglalkozik, hanem annak következményeivel, az emberekre, a társadalomra, a világra gyakorolt hatásával. A könyv interjúkból áll, amik igazán szívfacsaróak. Húsba vágó, kendőzetlen könyv. Nehéz és nyomasztó is olvasni, mégis jobb tudni. Tudni arról, hogy még mindig mennyire sokan laknak fertőzött területen és, hogy vannak akik inkább választják ezt a környezetet menekülésként. 

A jövőben szeretném Az utópia hangjai-ciklus további köteteit is elolvasni az írónőtől. Nagyon tetszik, hogy az Európa kiadó egységes borítóval hozta ki ezt a sorozatot. 

Értékelésem: ✯✯✯✯✯

                              (5/5)

Idézetek: 

"A szarkofág olyan holtettem, amely lélegzik. Halált lélegzik."

"A háborús atom az Hirosima és Nagaszaki, a békés atom pedig a minden házban világító villanykörte. Még senki sem sejtette, hogy a háborús és a békés atom ikerpár. Cinkosok. Bölcsebbek lettünk, az egész világ bölcsebb lett, de csak Csernobil után. A fehéroroszok ma olyanok, mint az élő fekete dobozok, regisztrálják az információkat a jövőnek. Mindenki számára."
Sokáig írtam ezt a könyvet... Majdnem húsz évig... Találkoztam és beszélgettem az erőmű egykori dolgozóival, tudósokkal, orvosokkal, katonákkal, áttelepítettekkel, a zóna illegális lakóival... Azokkal, akik számára Csernobil a világuk lényeges része, minden meg van mérgezve bennük és körülöttük, nem csak a föld és a víz. Meséltek, és válaszokat kerestek... Együtt gondolkodtunk. Gyakran sietős volt nekik, féltek, hogy nem jutnak a végére, én pedig még nem tudtam, hogy a tanúságtételük ára az életük. „Jegyezze föl - hajtogatták -, nem mindent értettünk abból, amit láttunk, azért csak maradjon fenn. Majd elolvassa valaki, és megérti. Később... Majd az utánunk jövők..." Nem ok nélkül siettek, sokan közülük már nincsenek az élők között. De tudtak jelet küldeni..."

Legalább ötven év kell ahhoz, hogy történelemmé váljon egy adott esemény. Itt viszont el kell indulnunk a forró nyomon...
A zóna... Külön világ... A tudományos-fantasztikus irodalom művelői találták ki először, de az irodalom elmaradt a valóságtól. Mi már nem hihetünk abban, amiben Csehov hősei hittek: száz év múlva az ember szép lesz! Az élet gyönyörűséges lesz! Ezt a jövőt elvesztettük. E száz év alatt volt sztálini Gulag, Auschwitz... Csernobil... És szeptember 11. New Yorkban... Felfoghatatlan, hogy férhetett bele minden egyetlen nemzedék életébe. Például apám életébe, aki most nyolcvanhárom éves. Ezt is kibírta az ember?
Csernobilban leginkább az marad meg az ember emlékezetében, hogy milyen az élet „mindenen túl": tárgyak ember nélkül, táj ember nélkül. Út a semmibe, a vezeték is a semmibe vész. Néha azon kezd gondolkodni az ember, hogy mi ez: a múlt vagy a jövő? Néha olyan érzésem volt, hogy a jövőről készítek feljegyzéseket..."

"Pénzt utaltak a károsultak alapjába, több száz ember adott érdek nélkül vért és csontvelőt... Ugyanakkor bármit meg lehetett venni egy üveg vodkáért. Díszoklevelet, eltávozást... Egy kolhozelnök hozott egy láda vodkát a sugárzásmérőknek, hogy ne írják rá a faluját az evakuációs listára, egy másik meg ugyanolyan ládát adna azért, hogy az ő kolhozát meg evakuálják. Neki már háromszobás lakást ígértek Minszkben. Senki sem ellenőrizte a mérési adatokat. A szokásos orosz káosz. Így élünk mi... Töröltek valamit a nyilvántartásból, és eladták... Egyrészt visszataszító, másrészt meg elmentek a jó édes anyátokba!"

"Mindennap hoztak újságot. Csak a címeket olvastam: „Csernobil - a hőstettek helye", „Legyőztük a reaktort", „És az élet megy tovább". Voltak nálunk politikai tisztek, tartottak politikai előadásokat. Azt mondták nekünk, hogy győznünk kell. Kit kell legyőznünk? Az atomot? A fizikát? A kozmoszt? A győzelem nálunk nem esemény, hanem folyamat. Az élet harc. Ezért szeretik annyira az árvizet, a tűzvészt... A földrengést... Cselekvési tér kell ahhoz, hogy „kifejezésre juthasson a bátorság és a hősiesség". Kitűzhessék a zászlót. A politikai tiszt cikkeket olvasott föl nekünk az újságokból „a tudatosság magas szintjéről és a kitűnő szervezésről", arról, hogy alig pár nappal a katasztrófa után már ott lobogott a vörös zászló a 4-es reaktor fölött. Lángolt. Néhány hónap alatt elemésztette az erős sugárzás. Újat tűztek ki. Aztán megint újat... A régit meg széttépték, a darabjait eltették emlékbe, a szívük fölött tartották, bedugva a mikádó alá. Aztán vitték haza... Büszkén mutogatták a gyerekeknek... Hősies eszetlenség! De én is ilyen voltam... Semmivel se jobb. Próbáltam elképzelni, hogyan másznak föl a katonák a tetőre... Halálraítéltek."

"Tán nem így volt ez mindig is? Az ember sose nő fel a nagy eseményhez.Az mindig meghaladja az erejét. Apám Moszkvát védte negyvenkettőben. Csak évtizedekkel később fogta föl, hogy rész vett a történelemben. Könyvekből, filmekből értette meg. Ő maga pedig így emlékezett erre: „A lövészárokban ültem. Lőttem. Betemetett egy robbanás. Félholtan húztak ki a szanitécek." És kész. Engem meg pont akkor hagyott el a feleségem..."

"Mindenki ezen töri a fejét nálunk... Most különbözőképpen reagálnak az emberek, mégiscsak eltelt tíz év, ők pedig ezt is a háborúval mérik. Négy évig tartott a háború... Számoljátok ki, az már két háború. Fölsorolom magának, milyenek a reakcióik: „Túl vagyunk már az egészen", „Majd csak boldogulunk valahogy", „Tíz év telt el, már nincs mitől félni", „Mindannyian meghalunk, hamarosan mind meghalunk!", „Külföldre akarok menni", „Segítségre szorulunk", „Szarni rá, élni kell". Azt hiszem, mindet fölsoroltam. Ezt halljuk mindennap... Ezt hajtogatjuk. Ami pedig az én nézőpontomat illeti... Tudományos kutatások alanyai vagyunk. Nemzetközi laboratórium... Európa közepén... Mi, fehéroroszok tízmillióan vagyunk, ebből több mint kétmillió él sugárszennyezett területen. Természetes laboratórium. Föl lehet jegyezni az adatokat, lehet kísérletezni."

Fülszöveg:

1986. ​április 26-án kezdődött Csernobilban minden idők legnagyobb atomerőmű-katasztrófája. Az akkori szovjet vezetés titkolózása miatt a világ napokig szinte semmit sem tudott róla.
A Nobel-díjas fehérorosz írónő két évtizedet szánt a téma feldolgozására. Beszélt olyan emberekkel, akiket rögtön a katasztrófa után a helyszínre rendeltek, és a legveszélyesebb munkákat végeztették velük. Beszélt az özvegyekkel, akiknek csak a kitüntetések és az oklevelek maradtak. Beszélt azokkal, akik az erőmű közelében, a paraszti Atlantisszá vált Poléziában éltek aztán bedeszkázták a kútjukat, és kitelepítették őket, vagy maradhattak a házukban, de eztán már úgy éltek, mint egy rezervátum lakói. Megismerjük az áldozatokat, a felelősöket és a szovjet virtusba belerokkant vakmerő önkénteseket.
Csernobil nemcsak egyéni, családi, hanem nemzeti tragédia is. Nem szovjet, nem orosz, nem is ukrán, hanem fehérorosz nemzeti tragédia. A tízmilliós nemzetből több mint kétmillióan élnek szennyezett területen. Mert amikor a szovjet híradókban örömhírként közölték, hogy szerencsére nem Kijev felé szállt a radioaktív felhő, azt nem közölték, hogy Minszket és Fehéroroszországot borította el. Mivel a birodalom itt többször is erőszakkal állította meg a nemzetté válás folyamatát, sokan csak ekkor döbbentek rá, hogy az ő sorsuk más, maguknak kell kitalálniuk, hogyan menthetik meg az életüket. A gyarmati sorban élő nemzet a csernobili katasztrófával lépett be a világtörténelembe. Mert az afganisztáni háború és az atomkatasztrófa a birodalmat is romba döntötte.
Csernobil ma is aktuális. És aktuális lesz még 48 ezer évig.