D. Tóth Kriszta: Jöttem, hadd lássalak
Kedves Olvasó!
D. Tóth Kriszta nevével először, mint a WMN oldal és az Elviszlek magammal vezetőjeként találkoztam. Rögtön felkeltette az érdeklődésemet magával ragadó egyénisége, érdekelt vajon milyen könyvet írhatott. Utána megtudtam, hogy ez a könyv az édesanyukájának a története, fikcióval keverve és még kíváncsibb lettem. A borítója rögtön megfogott, gyönyörű és miután elolvastam a könyvet rájöttem, hogy nagyon illik is hozzá.
A könyv már az előszóval megfogott. Éreztem, hogy sírni fogok rajta. Nem is lett ez másképp.
Elvesztegetett lehetőségekről, a megnem hozott döntésekről, a biztonságot nyújtó komfortzónában maradásról és a korlátokról szól a kötet. Egy igazán meghatározó könyv, nem lehet úgy elolvasni, hogy az ember nem gondolja át saját döntéseit és az esetlegesen elvesztegetett lehetőségeit. Miközben a történet másik szála, ami interjúkból készült azt bizonyítja, hogy a később megbánt döntés mégiscsak jó volt. Megdöbbentő volt ez a könyv és miután befejeztem még sokáig a gondolataim között maradt.
Csak ajánlani tudom ezt a könyvet! ❤️
Értékelésem: ✯✯✯✯✯
(5/5)
Idézetek:
"Igen, ez egy jó ember, egy jó élettel. De fogalma sincs, valójában ki vagyok. Az anyám vagyok. Az apám vagyok. A Nap utca vagyok. A szomszédaim vagyok. A gang, a folyosón málló vakolat, az ecetfa a ház udvarán, a golyónyomok a ház falán. Az udvari lakás, a másfél szoba. És a zuhanytálca a konyha sarkában. Ez vagyok én. Ismerj meg engem. Ha utána is érdekel a dolog, beszélhetünk róla."
"Mindig szerettem hamarabb odérni. Kicsit megszokni a helyet, megfigyelni az embereket, beszívni a környezetet, átvenni a hangulatot, mire megjön, akit várok. Helyzeti előny, vétek lenne kihagyni."
"De igazságtalan lenne ráfogni az egészet. Azért maradtam, mert az volt az egyszerűbb. Nem próbálkozni, nem feszegetni a határokat. Vissza a komfortzónába."
"Ki gondolta volna, hogy egy döntés végrehajtásában ennyire fontos szerepet játszik, ha hangosan is kimondja az ember. Magának, szavakkal."
"– Egyetlenegy percig se felejtsd el: aki veled tölti az idejét, nagyon szerencsés ember."
"Akkor kezdtelek gyászolni. Nem csak téged. Az el nem ölelt kötődésemet hozzád, a ki nem mondott szeretetet, a meg nem élt rajongást, az el nem mesélt emlékeket, a fel nem tett kérdéseket. Minden ostoba, igazságtalan, haragra pazarolt percet. (…) Zubogott rám a forró víz és arra gondoltam, mennyi minden maradt kimondatlanul…"
Fülszöveg:
Mindenkinek van egy „Hufnágel Pistije”. De vajon akkor járunk a legjobban, ha teljesülnek az álmaink?
Borbálát a haláláig fogva tartja egy másik élet ígérete. A saját világából elvágyódik, de nem is sejti, hogy ha annak idején másképp dönt, semmi sem úgy alakult volna, ahogy azt életének utolsó percéig elképzeli…
Bora – mert a Borbálát rendszeresen kikérte magának –, ez a bonyolult, ellentmondásos de ellenállhatatlan nő halálos ágyán, 45 évesen kénytelen szembenézni választásaival, vágyaival, kudarcaival, a megszerzett és elmulasztott lehetőségekkel. Miközben a betegség emészti testét, az elméje ép. Visszaemlékszik két nagy szerelmére: hetvenes évek Budapestjére tévedt angol grófra, és Mikire, a magyar főiskolásra, akinek kedvéért végül feladta a nagyvilági élet lehetőségét. 25 évvel, egy házassággal, két gyerekkel és egy keserves válással később nagybetegen Bora még mindig azon lamentál, hogy vajon mi lett volna, ha… ha mégis színésznő lesz és nem tanárnő, ha a fővárosból nem költözik vidékre, ha a másik férfihoz megy hozzá. Ha a másik életet választja. De vajon létezik „másik élet”?
Életének utolsó napjaiban aztán Bora nagy döntést hoz. Arra kéri a lányát, hogy szervezzen meg neki egy utazást… mert bármi is történt a múltban, annak a férfinak a karjában akar meghalni, akit mindig is szeretett.