2019. május

 Anne Brontë: Wildfell asszonya

Kedves Olvasó!

Be kell vallanom Neked, hogy először kicsit aggódva nyúltam ez a könyv után, ugyanis Anne Brontë előző könyve nem váltott ki belőlem olyan érzelmeket, mint nővérei könyvei. De gondoltam mégis adok neki egy esélyt. És remekül tettem. Tavalyi évem egyik nagy rácsodálkozása volt ez a könyve. Nagyon megszerettem és rögtön kedvencem is lett. 

A történet a jelenben kezdődik, de bemutatja a múltat is, sőt a férfi és a női főszereplő szemszögét is megismerhetjük. Egyetlen dolgot írtam fel magamnak, amikor ezt a könyvet olvastam, hogy úgy érzetem korát meghaladta. 

Ahogy el kezdtem olvasni magával ragadott a történet, csak úgy faltam az oldalakat. Gilbert, a férfi főszereplő még ifjonti hevességével jelent meg az első lapokon, de a könyv vége felé férfivá érik. És erről a változásról jó volt olvasni. Helen egy igazán erős női karakter, aki fekete ruhájában küzd a negatív előítéletekkel, a múltjával, ami hatással van a jelenére is. 

Csak ajánlani tudom ezt a könyvet. 💗

Értékelésem: ✯✯✯✯✯

                              (5/5)

Idézetek: 

"Van az úgy, hogy az ember valakinek a szemén át egyenesen a szívébe lát, s hogy egyetlen óra alatt többet tud meg lelkének nagyságáról és mélységéről, mint amennyit akár egy élet során is felfedezhetne, ha az illető nem akarná feltárni, vagy pedig ha az embernek nem volna képessége, hogy felfogja."

"– Elmegyek; de előbb egyetlen kérdésre válaszoljon: szeret?
– Erre nem válaszolok!
– Úgy hát arra kell következtetnem, hogy igen; és most jó éjszakát."

"A szerelemben nincs különb közbenjáró, mint egy vidám, nyíltszívű gyerek – mindig kész az elszakadt szerető szívek egyesítésére, a szokások komor szakadékának áthidalására, a rideg tartózkodás megolvasztására, a szörnyű szertartásosság és büszkeség válaszfalainak lerombolására."

"Örökös magányban senki sem lehet boldog."

"Ez a rózsa nem oly illatos, mint a nyári virág, de állt minden megpróbáltatást, amit amaz el nem viselne: a tél hideg esője elegendő volt a táplálására, a nap halvány sugara a melengetésére; a süvítő szél meg nem sápasztotta, szárát el nem törte, a csípős fagy el nem sorvasztotta."

Fülszöveg:

„… ​megpillantottam egy feketébe öltözött, magas, előkelő nőalakot. Arcán olyasmi tükröződött, ami, ha egyszer látta az ember, arra késztette, hogy ismét szemügyre vegye. Haja hollófekete volt, hosszú, fényes csigákba fésülve… arcbőre tiszta és sápadt; hosszú, fekete pillái elfedték szemét, szépen kirajzolt szemöldöke azonban kifejező volt; boltozatos homloka értelemre valló, orra tökéletes sasorr, arcvonásai hibátlanok – csak az orcája és a szeme volt kissé beesett, ajka pedig, noha szép vonalú, kissé keskeny, szorosra zárt, ami, úgy véltem, nem vall nagyon engedékeny vagy nyájas kedélyre…” – ilyennek ismeri meg a wildfelli kastély titokzatos úrnőjét az ifjú és kissé komolytalan kisbirtokos, Gilbert Markham. Anne Bronte, híres nővéreinek, Charlotte-nak és Emilynek legfiatalabb testvére, a szinte kötelező „guvernant”-regény, az Agnes Grey (1846) után írta meg főművét, a Wildfell asszonyá-t (1849). Anne Bronte is a korabeli szegény papkisasszonyok szokásos útját járta: nevelőnősködött módos családok csemetéi mellett. És – akárcsak nővérei – ő is írt, verseket, regényeket, míg fiatalon, huszonkilenc évesen el nem vitte őt is a Bronte család ősi ellensége: a tüdővész. Sok fényt, boldogságot nem ismert – nagy regénye lapjain mégis meg-megcsillan a korát meghazudtoló bölcsességből fakadó, mindent megbocsátó szívbéli derű. A kerettörténetet elbeszélő Gilbert könnyed életfelfogású ifjúból a szemünk láttára válik érett férfivá – a könyv zömét pedig Helennek, a környéken sok szóbeszédet keltő, magányos, gyönyörű, fekete ruhás asszonynak a naplója teszi ki.