Rejtő Jenő: A tizennégy karátos autó
Kedves Olvasó!
Ez a könyv egyszerűen fantasztikus! Annyit nevettem rajta, mint még egy könyvön sem. Szintiszta rejtői humorral átszőtt történet. Sokaknak pont emiatt nem tetszett, hiszen a történet annyira abszurd a főszereplő folyton fut, összevissza és mégis mindig ott van pont ahol szükség van rá.
A tizennégy karátos autó, egy kék Alfa Romeo, melyet az ellenség folyamatosan próbál ellopni. A főszereplő Gorcsev Iván pedig szíve hölgyét követve valahogy mindig az autóhoz kerül, hogy visszavigye gazdájához. Eközben Gorcsevet mint egy dilettáns, szerelemes, őrültet ismerhetünk meg, akinek valahogy sehogy sem sikerül rendesen vezetnie, mégis mindig volán mögé ül. Ennek más autók látják kárát. A parkólásról már nem is beszélve, amit úgy intéz el, hogy az autót ott hagyja, ahol csak gondolja. "Merészebben és rosszabbul kevesen vezettek még autót ezen a világon. És mégis elkerüli a katasztrófa. Ne értsék félre: nem ő kerüli el a katasztrófát. Nem, kérem, ő belehajt mindenáron! A katasztrófa kerüli el őt..."
Hozzá még csatlakozik Vanek úr, aki mint Gorcsev titkára, mindenese lép be a képbe. Nagyon érdekesen, viccesen írja le az író az alakját, óriási nyugalommal felruházva, minden kérdésre komolyan, mégis lükén válaszol. Ez a két alak (és még pár mellékszereplő pl. az Oroszlán) felejthetetlenné tették ezt a történetet.
Mindenkinek csak ajánlani tudom Rejtő Jenő könyveit. Aki ezt a történetet megszereti, a többi is egész biztosan elnyeri majd a tetszését. 💗
Értékelésem: ✯✯✯✯✯
(5/5)
Idézetek:
"– Kérem… Gondolja meg… Ez őrültség!
– Az élet csak úgy szép, ha őrült egy kissé[…]"
"Gorcsev Iván, a Rangoon teherhajó matróza még huszonegy éves sem volt, midőn elnyerte a fizikai Nobel-díjat. Ilyen nagy jelentőségű tudományos jutalmat e poétikusan ifjú korban megszerezni példátlan nagyszerű teljesítmény, még akkor is, ha egyesek előtt talán szépséghibának tűnik majd, hogy Gorcsev Iván a fizikai Nobel-díjat a makao nevű kártyajátékon nyerte el, Noah Bertinus professzortól, akinek ezt a kitüntetést Stockholmban, néhány nappal előbb, a svéd király nyújtotta át, de végre is a kákán csomót keresők nem számítanak; a lényeg a fő: hogy Gorcsev Iván igenis huszonegy éves korában elnyerte a Nobel-díjat.""Gorcsev teljes sebességgel négy óra negyvenötkor nekivágott Toulonnak. Négy óra negyvenhatkor karambol következtében leállt."
"…Tíz perc múlva ismét visszatért Gorcsev, karján az alélt Laboux-val, aki közben elhagyta valahol a fél kiskabátját.
– Mi az? – kérdezte az őrvezető.
– Ez az illető hirtelen hanyatt esett.
– Hol ütötte meg magát?
– A fülem mögött. De én pontosan állcsúcson találtam."
"– Boisson vagyok – felelte Gorcsevnek a hentes. – Önt hogy hívják?
Gorcsev nem szerette az ilyen kérdéseket.
– Nevem Tintoretto – felelte szokás szerint nyomban és ostobán.
– Hm… mintha már hallottam volna magáról.
– Festő vagyok.
– Igen, emlékszem! Honnan is való ön?
– Cinquecentóból.
– Az valahol Savoiában van?
– Kis község. Avignon és Toulon között.
– Tudom… tudom… egy rokonom lakott ott… illetve a közelben… Van ott egy hasonló helység, nem?
– De igen. Quattrocento.
– Igen, olyasmi. Rendezőpályaudvara van. Itt élt egy rokonom, sovány ember, írnok volt.
– Aha! Ismerem!! A Petrarca?
– B-vel kezdődik a neve…
– Botticelli.
– Azt hiszem…
– Persze! Sandro Botticelli! Mit csinál most az öreg?
– Tajtékpipákat[…]"
"– Itt jó lesz, kedves Tintoretto úr… közel vagyunk az ablakhoz. Mi a tisztelt keresztneve?
– Kázmér.
– Szép név. Tintoretto Kázmér. És miféle mestersége is van?
– Szimbolista vagyok.
– Igazán? Zenél is? Én sajnos nem játszom semmiféle hangszeren.
– Sajnálhatja. A szimbolizmus igen finom muzsika.
– Magával hozta az izét… a szimbolát?
– Itt van a kis dobozban… Hosszú hangszer. Három darabból rakom össze.
– Miért áll ezen a dobozon, hogy Gorcsev?
– Ez az álnevem… Az ön unokaöccse sem volt született Botticelli.
– Nem. Úgy hiszem, Brazsiknak hívták. Elzászból ment délre.
– Tudom. Erről sokat mesélt. Említette azt is, hogy önök valamikor gyermekek voltak.
– Igen? Érdekes, csakugyan így volt."
"– Vigyázz! – kiáltott a kapitány elképedve. – Mi ez?! Hülyék intézete?
– Nem hiszem – felelte Vanek úr bizonytalanul.
– Vigyázz! Miféle vigyázz ez!
– Mi értelme van ennek, kérem!…
– Hogy hívják?!
– Nevem Van… Nevem van: Petrovics.
– Hollandi?
– Én?
– Ne kérdezzen!
– Na jó, így nem lehet tárgyalni…
– Miért mondja, hogy Van Petrovics!
Vanek úr előrelépett, és egy karmesterszerű kézmozdulattal leintette a szólni készülő káplárt.
– Pardon… Én Gorcsev vagyok. Visszavonom a többit…"
"Amikor visszatértek a csapathoz, és néhány alapgyakorlatot tanultak, az őrmester ismét azzal a jóízű, tempós mozdulattal simította kétfelé a bajuszát, mint az említett ínyencek, akik elhúzzák az időt, mielőtt hozzáfognának egy igazi jó falathoz.
– Közlegény! – szólt ismét a titkárhoz. – Most mondja meg, hogy ki vagyok én?
– Izé… Oroszlán!
– Ez már jobb, mint a kabóca. Hogy nevezne engem más szóval?
– Ön az állatok királya!
– Barom! Az állatok királya maga! Érti?!
– Igenis. Én Petrovics vagyok, az Oroszlán."
A tizennégy karátos autó Rejtő Jenő ponyvaparódiái közül az egyik legszellemesebb és legszórakoztatóbb. Paródiák ezek, melyek lehetetlenné tették a ponyvát. Aki végigkacag egy P. Howard regényt, annak számára élvezhetetlen olvasmány lesz az olcsó, szellemtelen és ostoba ponyvaregény.