2019. október

 Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem

Kedves Olvasó!

Tavalyi évem egyik legmeghatározóbb könyve volt az Akik már nem leszünk sosem. Emlékszem, hogy a buszon ültem, amikor elkezdtem olvasni és az első fejezet végén le kellett szállnom, és ez elég nehéz volt. Ott ültem és csak néztem a könyvet, hogy ez most komoly?! Tényleg így zárul már az első fejezet?!

Krusovszky Dénes mesterien szőtte a szállakat, meglepő, letaglózó és elgondolkodtató könyv. 

Több idősíkban és több főszereplő szemszögét is megismerheti az olvasó. De minden rejtély és, hogy a szereplők hogyan kapcsolódnak csak a legvégén derül ki. Emiatt is fenntartja végig az érdeklődést, izgalmassá téve a történetet. 

Akkor furcsa volt a vastüdő nevezetű szerkezetről olvasni, amikről én ez a történet előtt még nem is hallottam. És még furcsább megélni, hogy egy évvel később rengeteg embert hasonló gépek tartanak életben. 

A karakterek valóságosak voltak ábrázolva, olyanok, akik bármikor elsétálhatnak az utcán mellettem. Talán pont emiatt is könnyebb volt azonosulni velük. Miután befejeztem az olvasást, még sokáig gondolataimban maradt a történet. 

A borítója és a könyv mérete, valamint a saját könyvjelzője is van, mind nagyon tetszett. Érdemes beszerezeni, vagy legalább egyszer elolvasni. 💗

 

Értékelésem: ✯✯✯✯✯

                              (5/5)

Idézetek: 

"Sokszor gondolok arra, hogy én mit csinálhattam volna másképp. Nyilván sok mindent, de hát néha olyan apróságokon múlnak a dolgok. Észre se vesszük őket, ha nem figyelünk. És általában nem figyelünk…"

"a nappaliban még mindannyian bátrak és kritikusak vagyunk, a küszöbön túl viszont, a valóság másfajta fényviszonyai között menthetetlenül beletörődők."

"Úgy festett, mint akinek az éjjel egy egész földtörténeti korszak haladt át az arcán."

"Ő nem volt képes, mert nem is akarta soha elfogadni azt, hogy itt él, de itt élt, éppen ezért más védekezése nem maradt, mint hogy minél kevésbé vegyen részt a ház dolgaiban, hogy amennyire csak lehet, ne legyen jelen."

"Belém hasított, nem először már, de most talán a korábbinál is élesebben, hogy vége van a védettségnek. Egyszer és mindenkorra lefoszlott mindenféle burok, és én magam, bármit is teszek vagy nem teszek, illetve bármit is tesz vagy nem tesz a velem nagyjából egykorúak amőbaszerű halmaza, az már mind valódi döntés lesz, valódi tett, és a felelősséget sem lehet elhárítani többé a fiatalságunkra vagy meggondolatlanságunkra hivatkozva."

"Majdnem egy évtized eltel, mióta Julival szakítottunk. Minden megváltozott közben, egyik helyről a másikra költöztünk, egyik ember ágyából a másikba kúsztunk át, csak azok a dolgok maradtak érintetlenek, amik végképp elmúltak. Mintha az idő visszafelé nem ugyanazokkal a durva vésőkkel dolgozna, amikkel a jelent farigcsálja. Juli számomra most is az a lány volt, akivel úgy szakítottam, hogy közben vadul szerelmes voltam belé. Így élt bennem, ezt a képet nagyítottam fel, retusáltam át, tettem kényelmesen elviselhetővé az évek során. Tudtam, hogy ezt radikálisan csak két dolog írhatja felül, egyrészt a felejtés, de arra még várnom kellett, másrészt az, ha újra találkozunk valahol."

"[...] úgy döntött, ha már áttették éjszakásnak, az átállás üres óráit valami igazán értelmes dologgal fogja tölteni: nem csinál semmit."

"Bekapcsolta a rádiót, hallgatta néhány percig, de rájött, hogy teljesen hidegen hagyja, az adott pillanatban mi történik az országban, vagy bárhol a világban, [...]"

" Előbb arra gondoltam keserűen, hogy újra elveszítettem valami fontosat, hogy megint nem figyeltem eléggé, és amíg lehetett volna, tétováztam, most pedig ismét túl késő már. Aki lehettem volna, ha időben megpróbálok utánanyúlni Tubának, eltűnt vele együtt. De aztán, miközben tovább figyeltem a folyó közönyös vonulását, valami más is az eszembe jutott; hiszen mindez mégis megtörtént. Amire nem került sor, amit nem vettem észre, amit túl későn tudtam meg, a maga módján semmivel sem valószerűtlenebb, semmivel sem kevésbé az enyém, mint amiket eddig az életem részeinek hittem. Akik már nem leszünk sosem, épp annyira mi vagyunk, mint akiknek hisszük magunkat."

Fülszöveg:

Krusovszky Dénes nemzedékének egyik legjelentősebb költője. Első regénye generációkon és országhatárokon átívelő történet.

1990-ben Iowa City határában egy férfi halálos autóbalesetet szenved. 2013-ban egy fiatalember egy veszekedés utáni hajnalon hirtelen felindulásból elindul Budapestről kamaszkora kisvárosa felé. 1986-ban egy tüdőbénult beteg és ápolója egy vidéki szanatóriumban magnóra veszi a férfi vallomását gyerekkora sorsdöntő pillanatáról. 1956. október 26-án egy kisváros forradalmi tüntetése váratlanul pogromba fordul. 2013 nyarán egy lakodalmi éjszaka különös fordulatot vesz, 2017-ben pedig a mozaikkockák mintha összeállni látszanának, még ha a kép, amit kiadnak, nem is feltétlenül az, amire szemlélői számítanak.

Az Akik már nem leszünk sosem nemcsak a személyes és a társadalmi emlékezetről, de a továbbélésről is szól. Hogyan határozzák meg jelenünket a talán nem is ismert múltbeli történetek, és hogyan tudunk velük együtt felelős, szabad felnőtteké válni?