Bohumil Hrabal: Gyöngéd barbárok
Kedves Olvasó!
Köszöntelek ismét az oldalamon! Örülök, hogy itt vagy!
Ez a könyv Poket zsebkönyv kiadásban van meg. Ezekről az automatából vehető könyvekről később hozok egy külön álló bejegyzést is. 😇
De most kezdem is a Gyöngéd barbárokról a véleményemet. Egy év elteltével is emlékszem a két történetre, ugyanis ez a könyv a Túlságosan zajos magány című történettel kezdődik. Rám ez nagyobb hatással volt, mint a későbbi A gyöngéd barbárok.
A főszereplő egy papír- és könyvzúzóként dolgozik, már harmincöt éve. A magának való, különc férfi folyamatosan megmenti a könyveket a zúzótól és hazaviszi őket, így már lépni alig lehet a lakásában. Sokszor eszébe jut, hogy éjszaka ráomlik az a rengeteg könyv és agyonnyomja. Magányában nem is tartja rossznak ezt a lehetőséget. Ebben a történetben a főszereplő nem a világot megmentő hős, hanem egy átlagos férfi, aki szenvedve végig élte az életét. Valószínűleg az olvasó nem fogja megszeretni őt, de nem is kell. Az viszont biztos, hogy elgondolkodtatja az olvasókat az életről, az élet értelméről, magányról. Ahogy halad a történet előre már sejthető a végkifejlet, mégis letaglózott.
✯✯✯✯✯
A gyöngéd barbárok a második történet három művész történetét meséli el. Vladimirt az író személyesen ismerte és mintha ezzel a történettel próbálna emléket állítani barátjának. Bár a főhősök folyamatosan próbálnak vidáman élni, a diktatúra megnyomorította, őket, akik annyira eltértek a normától. Helyenként vulgáris szövegek, anekdotákból áll a történet.
Úgy érzem sokkal több volt ebben a történetben, mint amit én először kiolvastam belőle. A Túlságosan zajos magány annyira mély benyomást tett rám, hogy A gyöngéd barbárok-ra már nem tudtam annyira koncentrálni. Szóval hamarosan szeretném újra olvasni ezt a könyvet, de most A gyöngéd barbárokkal kezdve. 😀
✯✯✯✯
(4/5)
Moly.hu-n végül a könyvre 5 csillagot adtam és kedvencemnek is jelöltem. 💗
Idézetek
"Harmincöt éve dolgozom a papírbegyűjtőben, és ez én love storym. Harmincöt éve préselek papírhulladékot és könyveket, harmincöt éve kenem magam össze betűkkel, úgyhogy hasonlatos vagyok a lexikonokhoz, melyekből ez idő alatt legalább harminc mázsát préseltem össze, korsó vagyok tehát, telve eleven és holt vízzel, elég, ha egy kicsit megbillenek, és csupa szép gondolat dől belőlem, akaratom ellenére vagyok művelt, így hát voltaképpen nem is tudom, mely gondolatok a sajátjaim, és melyeket olvastam ki valahonnan, így aztán ezalatt a harmincöt év alatt összefonódtam önmagammal és a körülöttem levő világgal, mert én, amikor olvasok, tulajdonképpen nem is olvasok, én felcsippentek egy-egy szép mondatot, és szopogatom, mint a cukorkát, mint egy kupica likőrt, addig kortyolgatom, amíg a gondolat szét nem árad bennem, mint az alkohol, s addig szívódik fel bensőmben, míg már nem csak az agyamban és a szívemben van jelen, hanem ott zakatol összes ereimben a véredények gyökeréig."
„Az ég nem emberséges, de tán van valami, ami több, mint az ég, az együttérzés és a szeretet, amiről már elfeledkeztem, és amit már elfelejtettem.” "Könyvekkel és könyvekből tanultam meg, hogy az ég egyáltalán nem emberséges, és az, akinek van sütnivalója, szintén nem emberséges, nem mintha nem akarna az lenni, hanem mert így vétene a józan gondolkodás ellen."
"Mindegyikünk abban a hiú reményben olvasta ezeket a könyveket, hogy egyszer valami olyanra bukkan bennük, ami minőségileg megváltoztatja."
Fülszöveg:
Ezt az eredetileg szamizdatban megjelent írást, Hrabal legszívszorítóbb műveként, egyúttal Ars Poeticájaként tartják számon. A „Túlságosan zajos magány” mindannyiunk nagyapjára emlékeztető Haňta Úr története, aki 35 éve présel papírhulladékot egy pincében. A hentesüzleti zsírpapírtól kezdve a bibliapapírra nyomott klasszikusokig mindent, és eközben meséli el nekünk életét és életlátását. A mára ugyancsak klasszikussá váló címadó írás pedig Hrabal egy öngyilkosságba menekülő festő-barátjának állít emléket.
A három egykori jóbarát – Vladimír, Egon és a doktor – felidézi huszonöt évvel ezelőtti önmagát. Az önmegvalósítás mámoros hitét, a világ birtokba vételének sodró lendületét. A Gyöngéd barbárok forrását a líra táján kell keresnünk: például a regény festő hőse, Vladimír olykor vérrel fröcsköli be vásznát, (egyébként Vladimír Boudník (1924-1968) alapozta meg a cseh mail-artot, mikor a negyvenes évek végén az általa alapított explosionalismus nevű művészeti irányzat manifesztumát, különbözô technikákkal készült műveit postai úton terjesztette, majd 1960-ban elkészítette elsô igazi képeslapját). Vladimir, a vasmunkás és „explozionista” festő, a „gyöngéd barbár”, nem mértékletes, „az élet apró örömeivel” eltelt kispolgár, hanem az egész világra szomjazó fausti alkat. Csak épp a világgal szerelembe vegyülni képtelen Fausttal ellentétben, neki nem kell eladnia lelkét az ördögnek. Egyedül is boldogul. Született hedonista, kisujjában van az életélvezés tudománya.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése