Haász János: Apám óriás lesz
Kedves Olvasó!
Óriási megtiszteltetés ért a 21. Század Kiadó és Finy Petrának köszönhetően! 💖 Nagyon köszönöm a lehetőséget, hogy előolvasóként lehetőségem volt megismerni ezt a fantasztikus könyvet!
Haász János írása azonnal magával ragadott. Megelevenedett előttem a '80-as évek, szerepel a történetben az első szerelem és abban való csalódás, örökké tartó barátságok, első külföldi utazás, vezetés és családi titkok. Persze, még sok mindent leírhatnék mi minden történt ebben a könyvben, de szerintem inkább olvasd el Te is kedves Olvasó!
Számomra érzelmi hullámvasút volt olvasni, de jó értelemben. Nagyon sokat nevettem olvasás közben, de persze voltak szomorú részek is, amit bizony megkönnyeztem.
A novellák különállók, mégis egy fiatal fiú felnőtté válását mutatja be az összkép.
Azonnal elnyerte a tetszésemet, a letisztult, szépen megírt történetek. Ilyen könyvek olvasásakor tudatosul bennem igazán mennyire szép is a magyar nyelv és mennyire szeretem a magyar írók könyveit!
Csak ajánlani tudom ezt a történetet is!
Értékelésem: ✯✯✯✯✯
(5/5)
Idézetek:
"A nap sugarai most teljesen körberagyogják, elvakít, ha ránézel. Örökre így marad a szemedben."
"Nagydarab srác, hirtelenszőke, szeplős, vágott szeme van, olyan hidegen ég a szeme kékje, hogy az embernek nagyot kell nyelnie ijedtében, legalábbis ha az az ember én vagyok."
"Apát kell legyőzni gombfociban. Megvettük az új Fradit és az új Vasast, nem tudom, a Vasast miért, talán Váradi Béla miatt, apa gyerekkora óta Fradi-szurkoló, néha teljesen indokolatlanul vonatra szállunk, hogy a helyszínen nézzünk meg egy-egy Fradi-meccset, elmegy az egész napunk és éjszakánk a vonatozással, de mi megyünk meccset nézni, legtöbbször kettős rangadót, apa akkor szinte kivirul, a barnás színű ballonkabátja mintha magába szívná a nap ragyogását, apa, aki máskor mindig csöndes, olyankor kiabál, szurkol, ujjong, űzi-hajtja a csapatát, a szeme egészen más, a szájából a legcsúnyább káromkodás is olyan, mint a magyar népmesék elején előkacskaringózó virágszár, de még a legnagyobb lázban is elismeri, hogy a Váradi szabadrúgásai, azok világbajnokiak."
"Kosztyu Laci nemigen szeret gombfocizni, de vele barátok vagyunk, szóval néha játszik velem, csak hát őt túl könnyen megverem, néha bal kézzel játszom ellene, ilyenkor megsértődik, hogy oké, akkor majd ő meg bekötött szemmel fog sakkozni ellenem, aztán mégse, azt viszont egyszer tényleg megcsinálja, hogy a parti elején választhatok egy mezőt, ahol a királyom mattot kap, és tényleg ott ad végül mattot, nem tudom, ennyire jól sakkozik-e, vagy én sakkozom-e ennyire rosszul, mert mással nem játszom. Gombfocit se játszom mással, csak vele, szóval azt se tudom, én vagyok-e ennyire jó vagy ő ennyire rossz."
"Apa hangja túl mély ahhoz, hogy suttogni tudjon, én már aludni mentem, de persze nem aludtam, hanem a takaró alatt olvastam a Delfin könyvekből A fantasztikus nagynénit, akkoriban minden éjszaka olvastam, nem is értették anyáék, miért vagyok mindig olyan kimerült, már orvoshoz akartak vinni, hogy vashiány vagy hogy idegi alapon, amikor elárultam nekik, hogy minden éjszaka olvasok. De akkor éjszaka nem olvastam, akkor azt hallgattam, hogy mi történt Kosztyu Laci apukájával és anyukájával és Enikő fodrásszal, akit addig kedvesnek gondoltam. Amikor elvette Kosztyu Lacitól az apukáját, utána már nem gondoltam annak, mert az ember nem csinál olyat más emberrel, hogy elveszi tőle azt, ami neki a legkedvesebb, és Kosztyu Lacinak, tudom jól, az apukája volt a legkedvesebb."
"Szerencsés helyre születtünk, mondta apa ilyenkor, szerencsés helyre születtünk, egy irányban van Szentes és Újvidék, szóval nem is olyan nehéz jó irányba forgatni az antennát, hogy lássuk a magyar tévét és a jugót is, mosolyogva mondta, aranyfogai csillogtak, nem tudtam akkor még azt sem, hogy hiába a mosoly, nagyon is nyomja a szívét, hogy hová születtünk. Csak azt tudtam, hogy apának valahogy soha semmit nem nehéz megoldani, akkor viszont hogyan lehet, hogy más apa annyit sem tud megoldani, hogy együtt maradjon a családjával. Én nem tudtam elképzelni, milyen lehetne nélküle élni."
"Kosztyu Lacival mi is összenézünk. Kiscsoport óta barátok vagyunk, és ez nagy dolog, mert neki ennyi idő alatt már a harmadik felesége van, az oviban volt kettő, és most van a Móni, ami már nagyon komoly, nemcsak az uzsonnán osztozkodnak, ha olyan van, amit a másik szeret, de még Laci cipőfűzőjét is Móni kötötte, amikor Lacinak gipszben volt a keze, mondjuk, én ezt nem láttam, csak hallottam, mert akkor én a saját begipszelt kezemmel kórházban voltam amiatt az indiános história miatt, szóval a lényeg az, hogy Lacival kiscsoport óta barátok vagyunk, és azóta mindig én vagyok a legjobb barátja, miközben legnagyobb szerelme már három is volt."
"Gondolom, kísérlethez lenne, de mi nem kísérletezünk, Tasziló tanár úr a nyers, tiszta elméletben hisz, aki lila füstös trükkökre kíváncsi, az menjen cirkuszba, mondja mindig, amikor a tankönyv szerint kísérlet következne."
"(...) Tompa tanár úr, az alkesz tesitanár, aki csak azokon az óráin nem másnapos, amelyiken részeg (...)."
"Azt szokták mondani, tudom meg majd később, amikorra már jelentős mennyiségű és kellően maníros szépirodalmat olvasok, hogy vigasztalanul esik. De most csak azt látom, hogy esik, és ettől én vagyok vigasztalan. Vagyis vigasztalhatatlan."
"Állott, párás, fojtogató. Rejtő Jenő szökött légiósainak képzelem magunkat, akik a dzsungel párás forróságán átküzdve megpillantják a Kongót, amikor a hol csak szemerkélő, hol zuhogó esőben nézzük a tavat."
"Neki órája van Szabadkáról, nekem sportújságom van Opatijából, mindkettő jugoszláv, pedig egyik se az."
"Ha vonattal, akkor nagyon hajnalban, mert csak egy olyan vonat van, de naponta tényleg csak egy, ami Körösvárról átszállás nélkül megy Pestre, a kis piros vonatokról át kell szállni Tótvárosban, eltörülnek ott a mi is csattogósaink a nagy gyorsvonatok és tehervonatok között, ahogyan a mi állomásunkon a kék expresszvonat tűnik egy eltévedt óriásnak."
Fülszöveg:
Haász János egybefüggő történetté összeálló novellákkal jelentkezik. Megindító kötete időutazás a folyton velünk lévő múltba, keserédes időkapszula a kopottas, más szempontból életteli, mobilok és internet nélküli ’80-as évek rakétamászókás, télifagyi ízű világából. Rozsdás hidak és futballpályák, matchboxok és gombfocik, balatoni vágyálmok, ismerkedés Edda-koncerten, kisvárosi és budapesti kalandok – és mindennek középpontjában egy apa, akit hőssé nagyít a gyermeki emlékezet. Felnövéstörténet, amelynek fő tétje nem az, milyen felnőtté válunk, hanem hogy miként maradhatunk meg közben gyereknek. A Telex.hu-ról jól ismert tárcaszerző szövegei különleges gyűjteményt alkotnak: mint egy régóta vágyott gombfoci-válogatott tagjai.
„…megőrzöm magamban a város látványát, a körutat, ahonnan eltűntek a sarki kifőzdék, a Blahát, a Deákot, a földalattit, a városligetet, viszem magammal azt a megöregedett, összetöpörödött várost, mint régi fotókat, amiket elhalványítanak az évek, és mindegyik fotón, ahogy a város mindegyik pontján, csak egyetlen kis részlet marad éles, mintha az a kis részlet abban a pillanatban készült volna, mintha az élet minden pillanata az a pillanat lenne a város minden pontján, egy ballonkabátos férfi, aki egy kisfiú kezét fogja.”
„Remek gyulai próza ez, a viharsarok pazar ízeivel! Pontos, mint Krasznahorkai, nosztalgikus, akár Kiss László, és finom, mint Kiss Ottó. Haász János megvárta, hogy érett prózaíróként debütálhasson, és elég távol legyen tőle a gyerekkora, hogy nagyon tudja szeretni.” – Grecsó Krisztián
