Ingary trilógia
Kedves Olvasó!
Először teljesen véletlenül találkoztam a Studio Ghibli gondozásában készült A vándorló palota című animációs filmmel. Régebben nagyon szerettem animéket nézni, így már önmagában az is nosztalgikus érzéseket ébresztett bennem, hogy ismét egy ilyen világba csöppenhettem. A történet szinte azonnal magával ragadott, Sophie karakterével pedig könnyen tudtam azonosulni. Humoros, bájos és varázslatos mese, amely már elsőre belopta magát a szívembe.
Nagy meglepetésemre nem sokkal később a könyves változat is szembejött velem, és akkor tudtam meg, hogy a film alapjául Diana Wynne Jones regénye szolgált. Úgy éreztem, hogy a vizsgáim után igazán megérdemlek egy kis kikapcsolódást, ezért beszereztem a trilógiát, ráadásul egy igazán gyönyörű kiadásban. Alig vártam, hogy elmerülhessek a történet eredeti, könyvbeli változatában is.
Az olvasás azonban tartogatott számomra néhány meglepetést. Már az első oldalakon feltűnt, hogy a könyv és a film között jelentős különbségek vannak. Emiatt idővel úgy éreztem, érdemesebb a két alkotást külön kezelni, és nem folyton az adaptációhoz hasonlítanom a regényt. Mindkettőnek megvan a maga varázsa, és bár a könyv szereplőit is hamar megkedveltem, ebben az esetben azt kell mondanom, hogy nálam a filmváltozat vitte el a pálmát.
A legnagyobb különbséget Sophie karakterének ábrázolásában éreztem. A filmben fokozatosan válik egyre határozottabbá, bátrabbá és önállóbbá, miközben szépen lassan a saját erejét is felfedezi. A könyvben ezzel szemben sokkal hangsúlyosabban jelenik meg az a gondolat, hogy a mesékben a legidősebb lány sorsa eleve kudarcra van ítélve. Sophie gyakran hivatkozik erre, és sokszor maga is úgy tekint magára, mint akinek nem igazán sikerülhet semmi. Emiatt nekem nehezebb volt igazán megélnem a karakter fejlődését, amely a filmben annyira közel került a szívemhez.
Howl szintén más benyomást tett rám a regényben. A filmben titokzatos, különleges és lenyűgöző varázslóként jelenik meg, a könyvben viszont sokkal inkább egy éretlen, hisztis kamaszfiúra emlékeztetett, mint arra a nagy varázslóra, akit az animációs változatból megismertem. Ez persze a történet humorához is hozzájárul, de nekem a filmes karakter összességében jobban tetszett.
Ugyanakkor a regénynek is megvannak a maga különlegességei. Kifejezetten érdekesnek találtam például Howl történetszálában azt a megoldást, ahogyan az írónő egy apró kaput nyit a fantasy világából a mi valóságunk felé. Ez a váratlan összekapcsolódás számomra izgalmas színt vitt a történetbe, és jól megmutatta, mennyire szabadon játszik Diana Wynne Jones a varázslat és a hétköznapi világ határaival.
Összességében A vándorló palota egy varázslatos, könnyed és humoros történet, tele különleges karakterekkel, mágikus fordulatokkal és mesés hangulattal. Bár a filmváltozat közelebb került hozzám, örülök, hogy a könyvet is megismerhettem, hiszen így egy egészen más oldaláról fedezhettem fel ezt a világot.
Nem véletlenül jelöltem kedvencemnek a kötetet. Számomra tökéletes választás volt, amikor a vizsgák után egy kis varázslatra, kikapcsolódásra és nosztalgiára vágytam. Néha éppen egy ilyen bájos történetre van szükségünk ahhoz, hogy egy kicsit kiszakadjunk a mindennapokból, és újra átéljük azt a gyermeki örömöt, amit egy igazán jó mese adhat.
Ha szereted a fantasy történeteket, a szerethető karaktereket és a különleges, varázslattal teli világokat, akkor érdemes lehet megismerkedned Sophie és Howl történetének könyves változatával is.
(5/5)
A könyv adatai:
Kiadó: Ciceró Kiadó
Legutóbbi megjelenés: 2025
Oldalszám: 320
Fordította: Laukó Viktória
Fülszöveg:
Ingary földjén, ahol a hétmérföldes csizmák és a láthatatlanná tévő köpenyek tényleg léteznek, Sophie Hatter felhívja magára a Puszták Boszorkányának figyelmét, aki átkot szór a lányra. Sophie-nak nem marad más választása, mint hogy az egyetlen helyre menjen, ahol segítséget kaphat Howl varázsló vándorló palotájába. Ám Howlról azt híresztelik, hogy megeszi a fiatal lányok szívét és kiszívja a lelküket. A regény alapján Hayao Miyazaki készített Oscar-díjas animációs filmet.