(5/5)
Idézetek:
"Hadifotós voltam már több mint tíz éve, dolgoztam Afganisztánban, Irakban, Szudánban, a Kongói Demokratikus Köztársaságban és Libanonban. De olyan borzalmat, mint Libiában, nem láttam még soha. Robert Capa mondta egyszer: ,Ha nem elég jó a képed, akkor nem mentél elég közel". Líbiában, ha nem ment elég közel az ember, akkor egyáltalán semmi fotóznivaló nem volt. Ha meg elég közel ment, akkor már ott találta magát a tűzvonal kellős közepén. Ezen a héten a világ legjobb fotós újságíróit, Csecsenföld, Afganisztán és Bosznia veteránjait láthattam távozni, úgyszólván pillanatokkal azután, hogy zuhanni kezdtek a bombák. Nem éri meg, ezt hajtogatták. És voltak pillanatok, mikor magam is ilyeneket gondoltam: Hisz ez őrület! Mit művelek én egyáltalán? Más napokon viszont csak a már ismerős lelkes öröm volt bennem: Egy felkelés kibontakozását kísérem figyelemmel! Embereket, akik utolsó csepp vérükig küzdenek a szabadságukért. Egy társadalom sorsát dokumentálom, amely évtizedek óta elnyomás alatt szenvedett. Míg meg nem sérül az ember, míg le nem lövik, vagy el nem rabolják, legyőzhetetlennek képzeli magát. Velem pedig már jó pár éve nem történt ilyesmi." (7.oldal)
"Dehogy akartam hadifotós lenni. Utazni szerettem volna, tanulni, megismerni a világot az Egyesült Államok határain túl. És úgy találtam, hogy a fényképezőgép pompás útitárs. Új világokat tárt föl előttem, s az emberek legintimebb pillanataiba engedett betekintést.
Megértettem, mekkora kiváltság az életet tanulmányozni a maga teljes bonyolultságában és minden áldott nap tanulni valami újat. Ha a gép mögött lehettem, sehová máshová nem kívánkoztam.
Argentínában jártam épp, huszonkét évesen, mikor rájöttem, hogy megélhetést is csinálhatnék imádott hobbimból. Eleinte tíz dollárt jelentett egy fénykép. Elkezdtem hát dolgozni, de a fotós karrier attól még ugyancsak távoli álomnak tetszett. Nagy kérdés, hogyan lehet előbbre lépni egy ennyire versengő szakmában. Külsősként alkalmaztak a New York-i Associated Pressnél, és amint egy kis tapasztalatot szereztem, utazni kezdtem. Előbb Kubába, aztán Indiába, Afganisztánba, Mexikóvárosba. Otthonosan éreztem magam olyan helyeken, amik a legtöbb embert megfélemlítenék, és minél többet láttam a világból, annál jobban megnövekedett a bátorságom és a kíváncsisagom.
Épp kezdtem megtalálni az utamat a riporterszakmában, mikor a szeptember tizenegyedikei támadások megváltoztatták a világot. Száz és száz újságíróval együtt jelen voltam Afganisztán lerohanásánál. Sokunk számára az első olyan helyzet volt, ahol a saját katonáinkról, saját bombáinkról volt szó. A Terrorellenes Háború a haditudósítók új generációját termelte ki, s ahogy egyre igazságtalanabbá váltak a háborúk, a mi elkötelezettségünk csak erősödött. Kötelességünk volt megmutatni a világnak az igazságot, és hivatástudatunk fölemésztette az egész életünket. A fronton családdá kovácsolódtunk. Végigkísértük egymást válságokon, kalandokon, házasságokon, válásokon, haláleseteken. Most, hogy már nincsenek bevetések Irakban és Afganisztánban, inkább csak esküvőkön és temetéseken futunk össze.
Eleinte törtem magam, hogy a legszenzációsabb sztorikon dolgozhas- sam, de idővel mind személyesebbé váltak a választásaim." (15.oldal)
"A fotográfia alakította a világlátásomat; megtanított, hogy saját magamon túl nézzek, és megragadjam a külvilágot. Megtanított arra is, hogy alaposan élvezzem ki az életet, amihez visszatérek, ha leteszem a gépet egy pillanatra, A munkám tesz alkalmassá, hogy még jobban szeressem a családom, és még jobban tudjak nevetni a barátaimmal.
Mi újságírók néha tényleg nagyon fellengzősen beszélünk a hivatásunkról. Sok közöttünk az adrenalinfüggő, és van olyan is, aki a valódi élet elől menekül. Sokunknak romokban hever a magánélete, és azokat bántjuk a leginkább, akiket a legjobban szeretünk." (17.oldal)
"Tanítási szünetekben vadonatúj, de máris igen közelinek érzett barátaimmal
vágtam neki Európának - jellemzőek az efféle barátságok a külföldi egyetemi
évekre. Hátizsákkal jártuk a világot, és boldogan fényképeztem rózsás arcokat Prágában, a termálfürdők pucér közönségét Budapesten, Spanyolország
tengerpartjait és Szicília zsúfolt utcácskáit. Nem tudtam betelni az építészeti és művészeti csodákkal, amelyekről annyit olvastam addigi életem során. Bújtam a múzeumokat, fotókiállításokat. Láttam egy Robert Mapplethorpe
életmű-kiállítást, az első képeitől egészen a haláláig. Órákon át csak néztem,
tanulmányoztam a kompozícióit, fényhasználatát. Ez csak még szenvedélyesebb fotózásra ihletett." (26.oldal)
"Az a fajta hely volt, ahol az ember egyre-másra a háta mögé sandít. Mindnyájan tudtuk, hogy az Egyesült Államok bosszút akar majd állni a WTC-t és
a Pentagont ért támadásokért, és elég közel próbáltunk helyezkedni az afgán
határhoz, hogy az invázió káoszában, mikor a határok gyakorlatilag megszűnnek, odasiethessünk, ahonnan tudósítani kell. A háborús készülődéseknek a
felét sem értettem, annál ismerősebb terep volt ez a tapasztaltabb kollégáknak.
Új Vietnam vár ránk, szárazföldi csatákkal, lövészárkokat ásó amerikaiakkal?
Vagy csak a repülőgépek fognak bombákat dobni jó magasból? Fogalmam sem volt. De élveztem, hogy közel vagyok az események csomópontjához." (64.oldal)
"A szeptember 11. utáni időszak páratlan lehetőseget adott az agilis fiatal újságíróknak - akik hajlandók voltak olyan helyekre elmenni, mint Pakisztán,
Afganisztán vagy Irak -, hogy megalapozzák nevüket a szakmában. Ezek a szeptemberi hetek az újságírók új nemzedékét indították útnak, amely aztán
a terror elleni háborúban érte el nagykorúságát." (66.oldal)
"Az iraki háború volt az első olyan a pályafutásom során, mikor az Egyesült Államok katonasága fölajánlotta az újságíróknak, hogy elkísérjék őket a
frontra, más szóval "beépüljenek". Három lehetőségem volt: beépülni a katonák közé, és a hadjáratot fotózni, ahogy a sivatagban Bagdad felé közelítenek; kocsit bérelni és katonai biztosítás nélkül járni Irak végtelen sivatagait - ez kissé őrült gondolatnak tűnt -; vagy pedig Észak-Irakból, más néven
Kurdisztánból tudósítani, ahol kurdok milliói éltek Szaddám elnyomása alatt,
és onnan közelíteni meg Bagdadot Szaddám bukása után. A harmadik lehetőséget választottam, azért is, mert sokakhoz hasonlóan azt reméltem, hogy így kevésbé leszek kitéve a tényleges harci cselekményeknek. És ez látszott a legjobb lehetőségnek arra, hogy az inváziót esetleg követő humanitárius katasztrófát dokumentálhassam. Esély volt rá, hogy sok iraki fog Irak déli részeiből észak felé menekülni. Abban sem voltam eléggé bizonyos, hogy fizikailag képes volnék-e lépést tartani a katonákkal - ekkor még nem láttam közelről ütközetet sem -, úgy döntöttem hát, hogy inkább a perifériáról dolgozom." (78.oldal)
"- Helló. Eric vagyok. Paul meghalt.
Csak így, ennyi volt.
A kórház mögé rohantam, és a tenyerembe temettem az arcomat. Ugyanez a telefon szólhatna rólam. Ivanról. Elizabethről. Még csak nem is tudtam Elizabeth hozzátartozóinak a számát. Mindnyájan ott voltunk, alig pár másodperccel a robbanás előtt. És most itt lézeng egy sofőr, csomagtartójában egy kollegánk szétroncsolt testével, és szeretné tudni, mihez kezdjen vele. Hogyan kell egy barátunk holttestét kicsempészni az országból, ahová mindnyájan illegálisan furakodtunk be? Nincsenek követségek, nincs rendőrseg nincsenek diplomaták, és az egyetlen elérhető határ Észak-Irakból az
iráni! Valahogy nem értettem meg eddig, hiába olyan nyilvánvaló, hogy a háború halált jelent. Hogy újságírók is eleshetnek egy háborúban. Csak zokogtam vigasztalanul, elbújva a kórház mögött, szégyellve gyöngeségemet,
könnyeimet, rettegésemet, és komolyan kételkedve abban, hogy van bennem
elég erő ehhez a hivatáshoz.
Elkezdődött a háború." (85.oldal)
"Először akkor láttam ilyen, amerikaiak elleni támadást mikor épp ,,cirkáltunk" iraki sofőrömmel. Ezt a szót fotós kolégám, João Silva találta ki. Annyit jelent, hogy ha nem jönnek a hírek, akkor az ember
csak úgy föl-alá hajt céltalanul a kocsival,
fotóznivalót keres az utcákon.
Ezen a napon egy lángokban álló Humvee-t pillantottam meg egy híd alatt
Megkértem a sofőrt, hogy álljon meg
- New York Times! Fotós! Amerikai vagyok! -kiáltoztam felejük már az út túloldaláról. Meg sem próbáltam fotózni, míg meg nem értik, ki vagyok.
Mióta a Reuters egyik fotósát megölték a
Palestine Hotel erkélyén, tudtuk,
hogy egy hosszú objektívet könnyű rakétagránátnak nézni
Odafutottam a katonákhoz.
(...)
- Ó, a New York Times! - Meg voltak győződve róla, hogy csupa rózsaszín
balos van ott, akik ellenzik a háborút. Jött végre a parancsnok, és megengedte, hogy dolgozzak. Három katona kísért vissza az út túloldalára, hogy onnan készítsek távoli felvételeket.
Fölemeltem a gépet, befogtam a képbe a füstölgő tankot, az őrt álló katonákat, azzal a hárommal együtt, akik figyelték, mikor a parancsnokuknak
magyaráztam, és átkísértek az úton. A következő pillanatban úgy néztek rám,
mintha sose láttak volna. Vállhoz emelték a fegyverüket, célozni kezdtek.
Rám. Rám? Szememhez tartottam a keresőt, és egész testemben remegtem
Valóban megölnének, a honfitársaim? Megölnének, mert fotózok egy robbantásos esetet, amelyben megsérült egy társuk? A mieink egyike? Tartottam a gépet, megálltam. Mi ez, bátorságpróba? Háromszor elkattintottam a
gépet." (94.oldal)
"-Asszonyom - mondta Halim -,
parancsnok emberei aggódnak, hogy nem tud teát inni azzal a fátyollal az arcán. Azt szeretnék, hogy kényelmesen teázzon. Folytatódott a sustorgás, és ha nem lett volna a fátyol, igen nehezemre esett volna titkolni mosolygásomat. Csak muszlimok között ilyen erős vendégszeretet: nem viselik el a gondolatot, hogy valaki nem ihatja meg a teáját.
Halimnak megint nagyszerű ötlete támadt.
- Tudom! Álljon a szoba sarkába, nekünk háttal, akkor fölemelheti a fátylat, és megihatja a teát. Mikor végzett vele, visszaengedi a fátylat.
Hát beálltam a sarokba, a számtalan férfi közt, akik mind körömszakadtáig
harcoltak az Egyesült Államok ellen és minden ellen, amit az képviselt. Elfordultam, és megittam a teát.
Vagy nyolc hónapra rá a , Talibánisztán" című magazincikkünk több
más munkával egy csomagban Pulitzer-díjat nyert." (175.oldal)
"Letérdeltem a két nő mellé, bemutatkoztam, hogy újságíró vagyok, és engedélyt kértem a fotózásra. Megadták. Fényképezni kezdtem, ahogy a nők Abbász pirinyó teste körül tettek-vettek, kezüket a mellkasára helyezték, aztán a szájához. Valahányszor a gyerek szeme kifordult, halottnak hitték. Reményvesztettségről
tanúskodott a mozdulatuk, ahogy elkezdték a pici szájat bezárni, a halott
rendbehozásának rítusaként. Lezárták a szemét, lezárták a száját, bennem
pedig, miközben fényképeztem, erőteljesen fickándozott és rugdalózott a babám, ellentmondást nem tűrően hirdetve a növekvő új életet. Fotós szakmám
kezdete óta nem tapasztaltam soha élet és halál ilyen éles, ennyire igazságtalan és megmagyarázhatatlan szembeállítását." (223.oldal)
A könyv adatai:
Kiadó: Cartaphilus Kiadó
Megjelenés: 2017
Oldalszám: 254
Fordította: Falvay Éva
Fülszöveg:
A komoly sikert aratott kötet megfilmesítésének jogát röviddel a megjelenés után Steven Spielberg vásárolta meg.