Rosemary Sullivan: Nyomozás Anne Frank ügyében
Kedves Olvasó!
Szeretném megköszönni a Partvonal Kiadónak, hogy lehetőséget adtak részt vennem a sajtóbemutatón és elolvashattam ezt az érdekes könyvet!
Magáról a sajtóbemutatóról itt írtam:
https://biankakincsei.blogspot.com/2022/01/sajtobemutato-rosemary-sullivan.html
Na, de most jöjjön maga a könyv.
A történet elején megismertem Vince-t a nyugalmazott FBI ügynököt és csapatát, akik leírják, milyen jogi nehézségekbe ütköztek a nyomozás elején. Ugyanis három napló változat létezik, az első amit Anne a kezdetektől írt, a második, amit az oktatásügyi miniszter beszéde után Anne átír, és a harmadik, amit Otto Frank kiadatott a saját változtatásaival. Ehhez az információhoz érkezik még az a tény, hogy két Anne Frank alapítvány létezik, és mindkettőt Otto Frank hozott létre, különböző céllal. Az első, Anne Frank ház, azaz a Prinsengracht 263. szám alatti épület megmentésére született. Ez az az épület, aminek raktárhelységének a hátsó traktusában a nyolc ember két évig bujkált. A tulajdonos idővel úgy látta, hogy az épületet az állapota miatt le kell bontani. Ám Otto Frank ezt megakadályozva létrehozta az alapítványt és felújította a raktárt megőrizve az emlékeket, amely a mai napig látogatható. Az alapítvány Anne életéhez kapcsolódó kiállításokat szervez, oktatási programokat és kiadványokat finanszíroz. A másik alapítványt, ami a svájci Bázelben működik azért hozta létre Otto Frank, hogy a lánya naplóját terjessze, kezelje a Frank család szerzői jogait, jogdíjait, működtessen egy oktatási központot Frankfurtban, támogasson számos jótékonysági alapítványt és aktív tevékenységet folytasson könyvek, filmek és színdarabok világában is. Ez utóbbi alapítvány nem akart együttműködni a nyomozásban.
A következő részben az írónő leírja a rajtaütés anatómiáját, órára pontosan mi történt, amikor Miep, Bep, Kugler, Kleiman, a négy segítő megérkezett a munkahelyére. Akkor még senki nem sejtette milyen veszély leselkedik rájuk. 10:00-kor "névtelen telefonhívás" érkezeik a "zsidóvadász" egységhez. A nyomozó csapat végig vette az eseményeket, idézve az áldozatok visszaemlékezéseit, Otto Frankét, ahogy arról beszél épp Peter-t angolul tanította. Kugler visszaemlékezését, ahogy a náci ráfogja a fegyvert és ordítva kérdezi "Hol vannak a zsidók?". És maga a náci Silberbauer egyik lelketlen nyilatkozata is belekerült a könyvbe. A családot hamarosan a westerborki táborba vitték, helyzetüket rontotta a tény, hogy két évig bujkáltak. Nem sokáig maradtak a táborban és egymás közelében. A nyomozóknak és Otto Franknak is sikerült kideríteniük mi történt a nyolc emberrel. Elsőnek Otto munkatársa Hermann van Pels halt meg, akit Otto a saját szemével látott, ahogy a gázkamrák felé terelik, a fiát Peter van Pels-t Otto mellől vitték erőltetett menetbe, és a felszabadítás előtti napon halt meg. Auguste van Pels-t, az anyukát a nácik vonat elé lökték. Fritz Pfeffer, a fogorvos a neuengamme-i koncentrációs táborban halt meg.
Otto Frank-nak három hónapjába került, amíg az oroszok által felszabadított koncentrációs táborból haza, Amszterdamba jutott. Az út során tudta meg, hogy Edith, a felesége delíriumos állapotba került kórházba, és folyamatosan neki rakott félre ételt, végül éhhalált halt. A lányokat Margot-ot és Anne-t egy sokkal rosszabb állapotú táborba szállították át. Otto találkozott olyan ismerőssel, aki még látta élve Anne-t, és arról számolt be, hogy nem vesztette el az arcát, ami egy kifejezés arra, hogy a végső pillanatig tisztán látta mi folyik körülötte. Aztán megérkezett a minden reményt összetörő hír, egy levél, ami Ottót útra késztette, hogy személyesen is meghallgassa, a lányai nincsenek többé. A rossz körülmények, az éhség, és a tífusz végül legyőzte őket, először Margot halt meg, utána Anne, aki úgy tudta mindenkit elvesztett, ezért feladta.
Ezek a történetek csak kis részei a könyvnek. A nyomozók próbáltak rájönni mi vezetett ehhez a végzetes eseményhez. Ki, és miért árulta el a hátsó traktus lakóit. Az évtizedek során több könyv is megjelent hasonló témában, a napló alapján pedig a nyomozóknak is voltak elképzeléseik az áruló kilétéről, és végül mikor a médiában is beszámoltak munkájukról a lakosság is megpróbált segíteni a nyomozásban. Kétszáz ember munkája van ebben a könyvben.
Szerintem nagyon jó korrajzot mutat a második világháború alatti Hollandiáról. A csapat nem csak az árulót kereste, hanem arra is keresett választ, hogyan történhetett, hogy száznegyvenezer zsidóból százhétezret deportáltak, és közülük mindössze ötezer-ötszáz tért haza. Ha az európai statisztikát nézzük Hollandia kimagaslott a halálozási arány ugyanis a zsidók 75%-át ölték meg. Belgiumban negyven százalékát, Franciaországban huszonöt, Dániában hat, még a fasiszta Olaszországban is csak a zsidók nyolc százaléka halt meg. A hollandok a semlegességben bíztak, így meglepte őket a "pár napos harc", majd a megszállás. Hollandiában már a világháború előtt volt egy regisztrációs rendszer, amiben nemcsak az illetők neve, címe, házastárs, gyerekek nevei, hanem a vallásuk is szerepelt. Könnyű helyzetben voltak a nácik, ráadásul elég gyorsan terjedt a fasiszta eszme és nem utolsó sorban, amire rengeteg bizonyítékot találtak a nyomozók, minden zsidóért pénz járt.
Vince és csapata profilozókkal is együttműködött. Próbálták megérteni mi hajtotta a kollaboránsokat és a V-ügynököket. Találtak olyan fasiszta elkövetőt, aki nagyon sok zsidót adott fel, mert úgy érezte hatalma van, ő ezt is megteheti. Volt olyan V-ügynöknő, aki állítása szerint eleinte az ellenállás tagjai között munkálkodott és zsidókat menekített, bújtatott, ám a nácik elkapták és a maguk oldalára állították. A V-ügynökök a nácik bizalmasai voltak, legtöbbször zsidók, akiket elfogtak és zsaroltak.
Érdekes volt részesévé válni a nyomozásnak a könyv által, ugyanakkor lesújtó megismerni a történelem eme forrongó, félelmetes időszakát, látni mivé lettek egyes emberek.
Erről a könyvről szerintem sokáig beszélni fognak, ahogy láttam a híreket már most vitatéma a nyomozók eredménye. Mint, ahogy sokan mások én sem vagyok abban biztos, hogy az elkövetőt találták meg, bár a nyomozók szerint 85%-os ennek valószínűsége. Azt hamarabb elhiszem, hogy Otto Frank is ezt az embert hitte árulójuknak.
A sajtóbemutatón a történész Pécsi Tibor azt mondta őt sem győzte meg a nyomozók eredménye, inkább a naplóban említett betörök egyikére gyanakszik. Ugyanakkor kifejtette félelmét azzal kapcsolatban, amiért a nyomozók is tartottak megosztani a nyomozásuk eredményét, mégpedig, hogy egy zsidó ember árult el őket. Pécsi Tibor arra is felhívta a figyelmünket, hogy ebből a történetből azt kell megértenünk, nem lehetett jól dönteni, arra kényszerítettek embereket, hogy a választhatatlant válasszák. Nekünk a jövő embereinek ebből tanulnunk kell, figyelni a jelekre és soha többé ne engedjük, hogy mások ilyen döntésképtelen helyzetben találják magukat. Ez a könyv lehetőséget ad a további értelmes vitákra, beszélgetésekre. A nyomozók a teljes nyomozati dokumentumot a holland államra adományozták és online elérhetővé tették.
Bár a tettes, a valódi áruló személye nem 100%-ig biztos, a nyomozók több esetben is felgöngyölítettek eseteket, különböző személyek múltját, amitől még érdekesebbé vált a könyv. Szerintem érdemes elolvasni, sokkal átláthatóbbá teszi a történelmet. Utoljára még a borítót említeném, összehasonlítva a külföldi borítókkal, nekem a magyar sokkal jobban tetszik.
Értékelésem: ✯✯✯✯✯
(5/5)
Idézetek:
"A "Kihűlt Ügy Csapata" - így nevezték őket - azt is meg akarta érteni, mi történik a lakossággal ellenséges megszállás alatt, amikor a mindennapi életet átszövi a félelem."
"Az egy dolog, ha börtönbe zárják az embert, még ha igazságtalanul is. De a rejtőzködés teljesen más ügy. Hogy lehet huszonöt hónapon át elviselni a teljes bezártságot; azt, hogy soha nem sétálhatunk az utcán, nem szívhatunk friss levegőt, nem nézhetünk ki az ablakon, nehogy meglásson valaki; azt, hogy órákon át teljes csendben kell maradni, nehogy a raktárban dolgozók meghalljanak? Nagyon kellett félni ahhoz, hogy ezt a fegyelmezettséget tartani tudják. A legtöbben beleőrültek volna."
"Hirtelen úgy tűnt, mintha a háború heteken, esetleg néhány hónapon belül véget érhetne. Mindenki azt tervezgette, mit csinál majd utána. Margot és Anne arról beszélgettek, hogy újra visszamehetnek az iskolába. Aztán megtörtént az elképzelhetetlen. Egy majdnem két évtizeddel később készült interjúban Otto így nyilatkozott: "Mikor berontott a Gestapo a fegyverekkel, mindennek vége volt.""
"Mintha nem is a halott lány számítana - Anne mellékes, nem valós, az ő szenvedése lényegtelen. Az igazi áldozat ő, Silberbauer. Érdekes, hogy ha lehull az álarc az erőszakoskodóról, az illető mindig tele van önsajnálattal."
"Tudta, mi zajlik odakint. Mint a másik hét ember, akivel osztozott a rejtekhelyen, állandó félelemben élt, éhezett, rémálmai voltak arról, hogy elhurcolják, mindig a felfedezés veszélye és a halál fenyegette. Nem ő volt az első, aki mindezt megtapasztalta, de az elsők között volt, aki minderről akkor és úgy írt, amikor és ahogyan megtapasztalta."
"Az olvasó talán eltűnődik rajta, mi értelme van kideríteni, ki árulta be Anne Frankot egy olyan háborúban, amely annyi évvel ezelőtt zajlott le. A válasz az, hogy úgy látszik, mára, mikor csaknem nyolc évtized telt el a világégés óta, kissé önelégültek lettünk, és úgy gondolkodunk, mint egykor a hollandok: ez itt nem történhet meg. De a mai társadalmak egyre inkább fogékonyak a megosztó ideológiákra, vonzó számukra a tekintélyelvű működés. Közben megfeledkeznek arról az egyszerű tanulságról: ha elengedjük a kontrollt, a kezdeti fázisban lévő fasizmus úgy terjed, mint a rák: áttétei mindenhova szétszóródnak."
"Európa többi országával összehasonlítva itt enyhe volt az antiszemitizmus. Ennek ellenére Hollandiából több zsidót deportáltak a keleti haláltáborokba, mint bármely más nyugat-európai országból."
"Becslések szerint a Hollandiában rejtőzködő zsidók száma huszonötezer-huszonhétezer közé tehető. Egyharmaduk beárulásában része volt annak a kifinomult, anyagi előnyökkel járó jutalmazási rendszernek, amellyel a nácik a bujkáló zsidók lebuktatására ösztönözték a rendőröket és a civileket egyaránt."
"1933 és 1940 között becslések szerint harmincháromezer menekült érkezett Hollandiába. A holland kormány úgy döntött, a bevándorlókat "nemkívánatos elemekként" kezeli."
"Amikor Otto Frank a háború után emlékezett Amszterdamra, azt mondta, vegyes érzelmeket kelt benne a hely: egyrészt a mindhalálig való barátságot jelenti, másrészt az árulást is."
"A naplójában korábban Anne azt írta, egyetlen ékességének a gyönyörű haját tartja. De a németeknek szükségük volt hajra; motorokhoz hajtószíjat, a tengeralattjárók csöveihez tömítő- és szigetelőanyagot gyártottak belőle. Ez az, amikor megőrült a világ: azok haját használták fel háborús célokra, akiknek a teljes kiirtásán dolgoztak a nácik."
"Mondták Ottónak, szerencsés, hogy túlélte. De mi a szerencse? Mindent elvesztett. Úgy tudta megőrizni a józan eszét, hogy egyrészt megpróbálta újraindítani a fűszerüzletet, ami lehetetlennek bizonyult, mivel Indonéziából nem érkezetek alapanyagok, másrészt elárvul gyerekek rokonait kutatta fel, hogy újra tudják egyesíteni a családokat."
"Mindegyik elfogott zsidó jutalmat jelentett. Ami még morbidabbá teszi az egészet, a jutalomként kifizetett pénz elkobzott zsidó tulajdonokból származott."
"1944 nyarára köztudottá vált, hogy a deportáltakra megsemmisítés vár. El lehet ezt képzelni az ember saját gyerekei esetén? A letartóztatástól és a deportálásától való álladó rettegésben élve hogyan őrizheti meg valaki az erkölcsi tartását? Néhánynak talán sikerül, de a legtöbbnek nem. Az ember soha nem lehet biztos abban, hogy cselekedne, amíg ilyen borzalmak közepette nem találja magát."
Fülszöveg: