Lily Ebert · Dov Forman: Lily fogadalma
Hogyan éltem túl Auschwitzot, és merítettem erőt a továbblépéshez
Nagyon szépen köszönöm a 21. Század Kiadónak a lehetőséget, hogy ezt a feledhetetlen könyvet is elolvashattam.
Ahogy kiolvastam A messziről jött fiú című könyvet, nem bírtam tovább várni és rögtön bele is kezdtem Lily fogadalmába. Kell hozzá zsebkendő, kemény életutakról szól. De Lily személye lenyűgöző, az ereje, ahogy most is az élethez hozzá áll.
A történet Dov gondolataival kezdődik és zárul is, ami nagyon tetszett. Olyan jó, hogy Lily dédunokája segíti őt a saját magának tett ígéretének betartásában. Ugyanis Lily, amikor végre megszabadult Auschwitz poklából megfogadta, hogy elmondja a történetét, mindenkinek. De rögtön a háború végén még nem figyeltek rá az emberek, inkább nem akarták hallani a felfoghatatlan kegyetlenségeket, és így Lily magába zárta az emlékeit. Ebben a könyvben kiderült az is ennek a döntésnek mekkora ára volt. Hiszen nem csak azok az emberek tragédiája lett a holokauszt, akik túlélték a táborokat, hanem az ő leszármazottjaikat is valamilyen szinten megnyomorította. A feszültség, a zsigeri félelem, az aggódás mindent érzékelnek már a gyerekek is. Érdekes volt olvasni Lily végül hogyan nyílik meg a családja előtt, hogyan kezdi feldolgozni már nagymamaként fiatalságának tragédiáit.
Ahogy Lily és a két húga túlélik a szelektálásokat, ahogy egymás kezét fogják, ahogy támogatják egymást, együtt dolgoznak mind olyan erős jelenetek. Lenyűgözött a kitartásuk, a szeretetük, ami még a legrosszabb időben is megmaradt egymás iránt, emberek maradtak, amikor a nácik mindent megtettek ez ellen. Végig izgultam a lányokért, utána pedig a hozzájuk csatlakozó lányokért is. Aztán, amikor megérkeztek az amerikaiak azért izgultam, hogy hol és hogyan tudják majd újra kezdeni az életüket.
Nagyon tetszett, ahogy Edith Eva Eger A döntés című könyve esetében, úgy ez a könyv is folytatódik a pokolból való szabadulással. Olvashattam arról, ahogy egy új hazát találnak, letelepednek és új életet kezdenek.
Lily mindig másokat támogatott és ezt teszi mai napig. Bár hamarosan kilencvennyolc éves lesz, túlélte a munka- és haláltáborokat, túlélt sok tragédiát, veszteséget, koronavírust, most is segíteni próbál másoknak, tanít, jelen van, amikor az embereknek a leginkább tudniuk kell. Dov-nak hála pedig olyan média felületeken tud szólni az emberekhez, amiken keresztül fiatalokhoz is eljut. A könyv végén pedig nagyon tetszettek a képek, tökéletes lezárás.
Ugyanakkor szörnyű volt az egész könyvben Magyarország szerepéről olvasni, és még szörnyűbb ahogy a végén Dov a mai helyzetekről is ír. Tragikus, hogy a mai napig itthon másokat megbélyegeznek, mintha képtelenek lennének tanulni a múltból és ezért félelmet is érzek, vajon mi vár ránk még a jövőben.
Hogy miért szeretem a történelmi könyveket, vagy hogy miért olvasok fájdalmas, szomorú könyveket? Mert úgy érzem muszáj tudnom mit történt. Ha tudom, ha ismerem mi történt, talán tehetek ellene hogy újra hasonló ne történhessen, mert megérteni sosem fogom, hogy tudott ember emberrel ennyire kegyetlen lenni.
Csak ajánlani tudom, hogy ezt a könyvet is elolvassátok!
Értékelésem: ✯✯✯✯✯
(5/5)
Idézetek:
"- Száfta, ezt soha nem mutattad nekem! - mondja anyu.
- Nem gondoltam, hogy érdekelhet bárkit - feleli Lily. - Azt hittem, csak nekem fontos.
Megfordítom a bankjegyet, hogy elolvassam. A régimódi írás a szegély mentén fut, csak ott fért el a katona üzenete:
"Ez egy új élet kezdete. Sok szerencsét és sok boldogságot!"
A remény üzenete, tíz szóban."
"- Én megkeresem neked! - ígérem. - Kirakom a Twitterre, és valaki tutira tudni fogja, merre keressük.
Lily kinevet. Ne légy ostoba! - mondja a kacagása. Anyu is nevet és a szemét forgatja.
- Na, majd meglátjátok! Ez komoly! A közösségi média hihetetlen dolgokra képes- győzködöm őket. Bár az igazat megvallva magam sem vagyok biztos a dolgomban. De az ember sohase tudhatja. Annyi rémes dolog történik a közösségi médiás felületeken. Be akarom bizonyítani, hogy jó dolgokra is lehet használni."
"A magyar csendőrök. Kezdték összeterelni a vidéki zsidókat. Amikor megjött a rendelet, hogy irány a gettó, talán egy óránk volt összekészülni. Ha egyenruhás, puskás emberek kiterelnek a házadból, nem nagyon tehetsz mást, mint hogy engedelmeskedsz. Persze féltünk, de nem estünk pánikba, hiszen egyáltalán nem értettük, mi történik. Merthogy hazudtak. Egyfolytában hazudtak. Mi pedig hittünk nekik, mert hinni akartunk. Fel sem merült, hogy ne tegyük. Azt hittük, néhány napra megyünk csak, legfeljebb néhány hétre. Nem is sejtettük, hogy soha többé nem térünk vissza."
"Anyuka körbesétált a szobában, a szokásosnál egy picit erőteljesebb léptekkel, Imi pedig nyugtázta, hogy az ékszerek biztonságban vannak. Kész."
"Amikor felnéztem, láttam, hogy talán vagy száz gyertyapár lángja pislákol a sötétben, és világítja meg utoljára száz másik anya és gyermekei arcát."
"A leginkább felfoghatatlan, és egyúttal a legfájdalmasabb is, hogy a magyarok közreműködése nélkül a német hatóságok soha nem tudták volna ezt lebonyolítani. Nem volt annyi német katona, hogy ilyen sok ezer embert felügyeljen szerte az országban. Bonyhádon és Pécsen nem németek, hanem magyarok adták ki a parancsokat.
Hogy tehették? Hogy fordulhattak ellenünk, olyan hirtelen a saját honfitársaink? Persze nem mindenki. A szekszárdi polgármester például bátran ellenállt és nem volt hajlandó gettót építeni a városában. De ezzel csak annyit ért el, hogy azt a száz szekszárdi zsidót húsz kilométerrel arrébb zárták be a bonyhádi gettóba. Aztán tovább Pécsre. Nem tudta megmenteni őket. Innen nem volt menekvés."
"Akkora tömeg volt mindenhol, hogy egyfolytában attól rettegtem, szem elől tévesztem a húgaimat, vagy anyámat és Bélát. Soha semmit nem csináltunk egyedül. És közben nem tehettünk mást, csak vártunk. Rettentően lassan teli az idő, amikor az ember azt sem tudja, mire vár.
Három nap. Három éjszaka. Csak túlélni akartuk, mert ott még mindig egy család voltunk, még együtt, mind a hatan."
"Hihetetlen, de még csak meg sem döbbentem azon, ahogy elpusztultak: akkorra már olyan mélységesen embertelen volt a helyzet, hogy mindenki meg akart halni. Már semmi nem számított. Olyan dermedtség volt rajtunk, hogy ami korábban sokkolt volna, most nem jelentett semmit. Akkor már szinte irigykedtünk a halottakra. Azon az úton a halál sem tűnt olyan borzalmasnak, mint az élet."
"- Miféle gyár az ott? - kérdeztem az egyik rabtársnőmet, aki már korábban a táborba érkezett. - Mit csinálnak ott? Mi ez a rettenetes szag?
- Ott égetik el a családodat - mondta. - A szüleidet meg a testvéreidet. Elégetik őket.
Amikor zuhanyozni mentünk, az őrök azt mondták, nemsokára ismét találkozhatunk a családunkkal. Hogy is vehettem volna komolyan egy ilyen őrült mendemondát. Nagyon furcsán viselkedtek itt az emberek.
- Neked elment az eszed! - mondtam. - Miféle beszéd ez? Lehetetlen. Ez nem lehet igaz.
Egyszerűen nem hittünk a többi fogolynak. El sem tudtuk képzelni, miért mond ilyet valaki. Felfoghatatlan volt. Hiszen néhány órával azelőtt még mind együtt voltunk. Újszülött csecsemők is voltak, karon ülő kisbabák, meg ártatlan kisgyerekek, akik még járni is alig tudtak. Kinek jutna eszébe elégetni egy másik emberi lényt, aki soha senkinek nem ártott? Egy gyereket? Miért mondtak nekünk ezek a nők ilyen rémségeket?"
"Ezek az orvosok ott álltak a rámpán, ők végezték az első szelektálást a sok közül, amit a húgaimmal át kellett élnünk. És ez az, ami a legjobban megdöbbent. Orvosok, magasan képzett, művelt emberek, akiknek emberi életek megmentésére kellett volna használniuk a tudásukat és tapasztalatukat, döntöttek arról, melyikünk menjen egyenesen a gázkamrába, haljon meg rögtön megérkezése után és égettessék el. Húszból tizenhat ember. Akit pedig rabként dolgoztatnak tovább, viselje a következő szelektálások kínszenvedéseit, és pusztuljon el lassan, az éhségtől, szomjúságtól, kimerültségtől, betegségtől, túlhajszoltságtól, öngyilkosságtól, erőszaktól vagy a hidegtől. Vagy pedig - mint a magamfajta ritka kivétel - maradjon meg és beszélje el a történetét."
"Minden ékszert meg aranyat, amit találtunk, Németországba küldtek eladásra. Így fizettették meg a zsidókkal a saját haláltáboruk fenntartását."
"Életben maradtam. Legalábbis addig a napig. Már annyi mindent túléltem, amibe oly sokan mások belehaltak, hogy úgy éreztem, kell hogy legyen valami oka. Hogy nem a semmiért maradtam életben. Hogy az anyám és a kishúgom meg a kisöcsém nem hiába haltak meg. Így hát 1944-ben, jóm kippur napján fogadalmat tettem.
Ha valaha kijutok innen, arra fogok törekedni, hogy változást hozzak a világba. Hogy mással ilyesmi soha többé ne fordulhasson elő. Megfogadtam, hogy elmondom a világnak, mi történt. Nem csak velem, hanem mindazokkal, akik már nem tudják elbeszélni a történetüket. És aznap, amikor ezt a fogadalmat tettem, azt hittem, a világ majd hallgatni fog rám. Hogy én erre egyedül is képes vagyok. Egy kicsit talán optimista voltam. Meg egy kicsit naiv. De tényleg ezt hittem."
"Nem emberek. Mindig csak számok. De furcsa módon ezek a tetoválások reményt adtak."
"Persze mindent meg kellett tenni, hogy életben maradjunk. De egyedül nem megy. Csak annak volt esélye, aki együttműködött a többiekkel."
"Ha meglátogattak minket az amerikai katonák, mindig jól szórakoztunk, még angolul is megpróbáltunk beszélni egy kicsit. Tőlük tanultunk meg újra mosolyogni és nevetni. Civakodtunk a cigarettán és a csokoládén, amit osztogattak. Megszervezték nekünk a sábátot. Újra zsidók lehettünk, szabadon, együtt."
"Huszonkét éves voltam, de a hivatalos irataim szerint még csak tizenhat. S közben úgy éreztem, már két teljes életet leéltem. Az első, a boldog bonyhádi gyerekkorom, egyik napról a másikra ért véget Magyarország megszállásával. És most, miután megölték az anyámat, az öcsémet és a húgomat, lezárult a második is. Csodával volt határos, hogy túléltük a vészkorszakot, legfőképpen pedig az, hogy René, Piri és Imi is megmaradt. Izraelben pedig hamarosan elkezdődik a harmadik életem."
"Száfta mindig hangsúlyozta, hogy az ő története csakis az övé. Hogy ő csak azt mondhatja el, amit ő maga megtapasztalt, amire ő emlékszik. Mindenkinek más a története, aki megjárta Auschwitzot. Mást élt át. Máshogy látja a múltat. És ezt nem szabad elfelejteni. Minden számhoz egy név tartozik. Minden névhez egy emberi lény. És mindegyikük élete más."
"Én büszke vagyok az örökségemre, büszke vagyok a zsidóságomra, és azt tartom a legfontosabbnak, hogy mindenki megértse, csakis oktatással tehetünk a tudatlanság és az előítélet ellen."
"Nem ti győztetek, gondoltam magamban. És nem csak Hitlerre és Eichmannra gondoltam, hanem minden egyes emberre, aki a náci rezsimet támogatta. Azt akartátok, hogy meghaljak, de én itt vagyok, és itt van velem a lányom is. A szabad akaratunkból jöttünk ide, és akkor távozunk, amikor jónak látjuk. Nem sikerült mindannyiunkat elpusztítanotok. Nem ti győztetek. Soha nem győzhettek. Nem győzhettek, amíg mi itt vagyunk és emlékezünk.
Nem áldozatuk voltam, hanem túlélő."
"Bárhol megismétlődhet, ami velem történt, mondtam a riporternek Hiszen mi még a magyaroknál is magyarabbnak hittük magunkat. A családunk évszázadok óta élt Bonyhádon. Rettenetes hiba volt a hiszékenységünk. Ezért teszek most vallomást, mondtam. Mert mindenkinek fel kell rá készülni, hogy bármi megtörténhet bármikor. Nem szabad illúziókban ringatnunk magunkat. Éberen kell őrködni, gátat kell szabni az intoleranciának. Szavakkal kezdődik, gondolatokkal. De az csak a kezdet. És nem tudhatod, mi lesz a vége."
"Nem bízik Magyarországban, amióta a családja minden tagját az utcára hajították, és szinte mindenkit megöltek. Miben bízhat az ember egy olyan országban, ahol ma is élnek a zsidókkal szembeni régi előítéletek, az antiszemitizmus egyre nő, és a holokauszttagadás mindennapos dolog? Intézményi szinten. Magyarország soha nem vállalta fel a saját szerepét a nácikkal való együttműködésben. Lilyt nem érdeklik az emlékkövek, ha ki lehet ásni és félre lehet hajítani őket, mint annak idején a felmenői sírköveit. Ő azt szeretné, hogy legyen vége a gyűlöletnek."
"A véneknek ékessége az unokák, és a fiaknak ékessége az atyák. (Péld.17:6) Mindannyian egy hosszú, elszakíthatatlan lánc szemei vagyunk."
"- Amíg az ember reménykedik, bármi megtörténhet - mondja, amikor először sétálunk újra együtt. - Soha, de soha nem adhatjuk fel, mert mindig van remény. Elmondhatatlanul büszke vagyok rá."
Fülszöveg:
Lily Ebert holokauszt-túlélő, aki a TikTokon beszél Auschwitzról, a haláltáborban szerzett élményeiről. Amikor 1945-ben kiszabadult, egy amerikai zsidó katona adott neki egy bankót, amire azt írta:
„Sok szerencsét, és sok boldogságot”.
Lily dédunokája, Dov a közösségi hálón akarta felkutatni a katonát és leszármazottait, és ezzel az immár kilencvenhat esztendős Lily egy csapásra a világsajtó szalagcímei között találta magát. Annak idején megfogadta: ha túléli a tábort, mindenkinek elmondja, mi az igazság Auschwitzról. És most elérkezett az ideje.
Szívbe markoló, ahogy Magyarországról ír, boldog gyermekkoráról, aztán meg arról, hogy 1944-ben, amikor megérkeztek Auschwitzba, az édesanyja és két húga életét vesztette. Eltökélte, hogy a másik két húgára nagyon vigyázni fog. Érzékletesen írja le a tábor embertelen körülményeit, és azokat az apró győzelmeket, amelyek erőt adtak neki.
Lilyt rengeteg veszteség érte, de aztán sikerült új életet kezdenie. Nem volt könnyű, a gyász mindvégig ott maradt a szívében, de hallgatóságot talált, és beszámolóiban felfénylik a remény, hogy ilyen alávaló gonoszság soha többé nem történhet a világban.
