Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk
Tavaly májusban olvastam az írónő Csernobili ima című könyvét. Brutális, kemény interjúkból álló könyv volt, így tudtam Szvetlana Alekszijevics többi könyve sem lesz egy egyszerű olvasmány. Idén kicsit több, mint egy évvel később az írónő másik irodalmi Nobel-díjat kapott interjúregényét is megvettem, majd hamarosan elkezdtem olvasni.
Érdemes tudni, hogy Szvetlana Alekszijevics volt az első, aki megmutatta az olvasóknak, hogy a II. világháború nem csak a katonákról, a frontokról kell hogy szóljon. Elsőként interjúvolt meg nőket és gyerekeket.
Az Utolsó tanúk száz interjúból áll, olyan nőkkel és férfiakkal beszélt az írónő, akik a második világháború alatt 4-16 évesek voltak. Először gondoltam bele, hogy azt a generációt mekkora mértékben nyomorította meg a második világégés. Óriási lélekerőre van szükség a könyv végig olvasásához. Hetekig gondolataimban jártak a történetek, a kilakoltatások, Minszk felégetése, ahogy az emberek vonattal próbáltak menekülni, amit viszont folyamatosan bombáztak. A nácik embertelensége, brutalitása nem csak a haláltáborokban, hanem itt a megszállt területeken is óriási mértékeket öltöttek. Felkavaró, leírhatatlan az a gonoszság, ahogy nőket, gyerekeket, időseket és férfiakat kínoztak, csonkítottak, öltek meg. Nagyon sokan hamar árvák lettek, voltak akik a frontokról akár mai napig visszavárják apukájukat és voltak, akiknek a szeme láttára ölték meg anyukájukat. A gyerekek hamar felnőttek lettek, meg kellett tanulniuk túlélni, éheztek, menekültek, rejtőzködtek, gyárakban dolgoztak, vagy elrabolták őket, hogy a náciknak legyenek állandó véradójuk, ugyanis ezek az elvetemültek úgy gondolták a harcokban megsérült katonák gyorsabban meggyógyulnak a gyerekek vérétől.
A könyv először 1985-ben jelent meg, így akkor még sokan dolgoztak, megtörve, teli fájdalommal, békétlenséggel, akár örök magányban. Több évtized távlatából is alig tudtak beszélni az emlékeikről, hiába voltak túl fiatalok emlékeikben tisztán, kegyetlenül megmaradtak az események.
Fájdalmasak ezek a történetek és megértem, ha valaki nem akarja kezeibe fogni ezeket a könyveket. Engem felráznak, elkezdtem örülni a gyerekkorom ártatlanságának, nem volt minden perce egyszerű és felhőtlen boldogság, de nem is törte félbe egy háború.
Amikor igaz történeteket olvasok mindig arra gondolok, hogy attól mert még nem tudok róluk sajnos ezek a történetek megtörténtek és ha egyszer fel kell ismerni a szörnyű helyzeteket a múlt alapján talán hamarabb észrevehetem.
Értékelésem: ✯✯✯✯✯
(5/5)
Idézetek:
"Véget ért a háború, várok egy napot, kettőt, de senki nem jön értem. Nem jön a mama, a papa meg, hát ő a seregben van. Így vártam két héten át, többet aztán nem volt erőm várni. Felszálltam valami vonatra, bebújtam a pad alá, és utaztam... Hogy hova?... Azt nem tudtam. Azt hittem, hisz olyan gyerek voltam még, hogy minden vonat Minszkbe megy. És hogy Minszkben vár a mama! Aztán megjön a papa... A hős! Érdemrendekkel, kitüntetésekkel.
Meghaltak valahol a bombázásban. A szomszédok aztán elmesélték, hogy elindultak kettesben, hogy megkeressenek. Futottak a vasútállomásra...
Ötvenegy éves vagyok, vannak saját gyerekeim. De akkor is a mamámat akarom..."
"Betekernek valamibe, és elrejtőzünk a mocsárban. Ott gubbasztunk egész nap, egész éjjel. Hideg az éjszaka. Szörnyű hangon visítoznak az ismeretlen madarak. A hold mintha nagyon fényesen ragyogna. Félek! És ha meglátnak vagy meghallanak minket a német kutyák? Néha eljutott hozzánk a rekedt ugatásuk. Reggel megyünk haza! Haza akarok menni! Mindenki haza akar menni, a melegbe! De már nincs meg a ház, csak egy halom füstölgő parázs. Minden elégett...
A nagymama hallgatott, hallgatott, éjjel meg beszélni kezdett: "Jaj, te házacskám! Jaj, te házacskám! Már kislány koromban tebenned járkáltam... Ide jöttek a kérők, j-a-a-a-aj..." Úgy járkált a fekete udvarunkon, mint egy kísértet.
Reggel kinyitom a szemem - a földön alszunk. A kertünkben."
"A háború az én történelemtankönyvem. A magányom... A gyerekkor idejét elveszítettem, az kihullott az életemből. Gyerekkor nélküli ember vagyok, gyerekkor helyett nekem háború jutott.
Ennyire aztán csak a szerelem rázott meg. Amikor szerelmes lettem... Amikor megismertem a szerelmet..."
"Megyek ki az étkezőből, egyszer csak az összes gyerek azt kiabálja: "Megjött a mamád." Csengett a fülem: "A mam-á-á-ád...!" Minden éjjel a mamával álmodtam. Az igazi mamámmal. És hirtelen ott van a valóságban, én meg azt hiszem, hogy álmodom... Látom: a mama! És nem hiszem el. Néhány napon át mindenki biztatott, de én csak nem mertem odamenni a mamához. És ha ez csak álom? Álom! (...) Féltem... Féltem hinni a boldogságban...
Most is... Egész életemben sírok a boldog pillanatokban. Folynak a könnyeim. Egész életemben... (...) Boldog vagyok." De soha nem tudok teljesen boldog lenni. Egészen boldog. Nem sikerül nekem a boldogság. Félek a boldogságtól. Mindig úgy érzem, hogy úgyis mindjárt vége lesz. Mindig bennem van ez a "mindjárt". Az a gyermeki félelem..."
"A háború előtt szerettem, amikor a papa mesélt, sok mesét ismert, és jól tudott mesélni. A háború után már nem akartam meséket olvasni..."
"Talált egy kézigránátot. És ringatni kezdte, mint egy babát. Bebugyolálta valami rongyokba, és ringatja... A gránát kicsi, mint egy játékszer, de nehéz. Az anyja nem ért oda időben...
A háború után nálunk, a faluban, (...) még két évig temették a gyerekeket. Mindenütt ott hevertek a vasak. Kilőtt fekete tankok, páncélozott csapatszállítók. Akna- és bombadarabok... Nekünk meg nem voltak játékaink... Aztán mindezt elkezdték összegyűjteni és elszállítani valami gyárakba. A mama elmagyarázta, hogy ezekből a vasakból traktorokat fognak gyártani. Munkagépeket és varrógépeket. Ha láttam egy új traktort, nem mentem oda hozzá, féltem, hogy felrobban. És fekete lesz, mint a tank...
Tudtam, milyen vasból készítették..."
"Elég! Kész! Nagyon izgatott lettem... Nem szabad izgulnom. Beteg a szívem. Megmondom magának, ha nem tudná: azok, akik a háború alatt voltak gyerekek, gyakran hamarabb halnak meg, mint az apáik, akik harcoltak a fronton. Hamarabb, mint a volt katonák. Hamarabb...
Már mennyi barátomat eltemettem..."
"A németek úgy gondolták, hogy az ötévesnél fiatalabb gyerekek vére segít a sebesülteknek gyorsabban felgyógyulni. Hogy fiatalító hatása van. Ezt persze csak később tudtam meg...
(...) Amikor a németek kezdték elhagyni Minszket, amikor vonultak vissza... az a néni, aki vigyázott rám, kivitt minket a kapun. "Akinek van valakije, az keresse meg. Akinek nincs, az menjen el bármilyen faluba, ott majd az emberek megmentik."
"A háború után kezdődtek a betegségek. Mindenki betegeskedett, minden gyerek. Többet betegeskedtek, mint a háború alatt. Furcsa, nem?
(...) A faluban egyáltalán nem maradtak gyerekek. Nincs kivel játszani az utcán..."
"A szerelvényünk gyorsabban ment, mint a háború. Megelőzte a háborút... Azokon az állomásokon, ahol megálltunk még semmit sem tudtak a háborúról, még nem látták. És mi, gyerekek meséltünk a felnőtteknek a háborúról: hogyan égett Minszk, hogyan bombázták a táborunkat, hogyan égtek a repülőgépeink. De minél messzebbre kerültünk az otthonunktól, annál jobban vártuk, hogy jöjjenek értünk a szüleink, és vigyenek el, és nem is sejtettük, hogy sokaknak közülünk már nem élnek a szülei. Ilyen gondolat még fel sem merül bennünk. Beszéltünk a háborúról, de még a béke gyermekei voltunk. Egy békés világból jöttünk."
"De hisz gyerekek vagyunk-e?... Tíz-tizenegy évesen már férfiak és nők voltunk..."
"Azzal összetörném a világát. A háború nélküli világát... Azok akik nem látták, hogy öli ember az embert, egészen más emberek..."
"Először a mi csodálatos édesanyánk ment el, aztán az édesapánk. Rögtön tudtuk, megéreztük, hogy mi vagyunk az utolsók. Onnan... abból a világból... Mi vagyunk az utolsó tanúk. Lejár az időnk. Beszélnünk kell...
A mi szavaink lesznek az utolsók..."
Fülszöveg:
1985-ben Szvetlana Alekszijevics, egy ismeretlen, fiatal belorusz újságírónő egyszerre két könyvet jelentetett meg a második világháborúról (Nők a tűzvonalban, Utolsó tanúk), s mindkettő érzések, élmények és szenvedések szinte teljesen ismeretlen világát tárta fel. A háborús irodalomban a nők és a gyerekek addig csak mellékszereplők lehettek a férfiak mellett. Alekszijevicsnél ők kerültek a középpontba – s ezzel a női és gyermeki nézőponttal egyszeriben mintha átírta volna, pontosabbá és érzékletesebbé tette volna az addig „ismert” történelmet.
Ez a két könyv aztán szerte a világban megjelent, színdarabok készültek belőlük, vitatkoztak róluk: Alekszijevicset pedig mint egy új műfaj megteremtőjét méltatták a kritikusok. Miközben a fölbolydult, széthulló Szovjetunióban sokan úgy írtak róla, mint árulóról, aki a legszentebb érzéseket tiporja sárba.
Az Utolsó tanúk száz visszaemlékezést tartalmaz, csupa szívszorító történetet olyan emberektől, akik kisgyermekként vagy kamaszként élték át a második világháborút. Olyan emberektől, akiknek nem volt gyerekkoruk: sokan közülük elveszítették a szüleiket, s volt, hogy a szemük előtt végezték ki őket; sokan koncentrációs táborba kerültek; sokan a partizánok között éltek, sőt gyakran tizenkét-tizenhárom éves korukban már harcoltak is a németek ellen… És sokan egyszerűen csak éheztek, és próbálták valahogy túlélni az iszonyatot.
Alekszijevics később ezt a könyvét is átdolgozta: az új változatban azok a visszaemlékezések is szerepelnek, amelyek a szovjet időkben még nem jelenhettek meg, mert túlságosan riasztó képet festettek a szovjet nép háborús hétköznapjairól.
