Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk
Kedves Olvasó!
Tavaly májusban olvastam az írónő Csernobili ima című könyvét. Brutális, kemény interjúkból álló könyv volt, így tudtam Szvetlana Alekszijevics többi könyve sem lesz egy egyszerű olvasmány. Idén kicsit több, mint egy évvel később az írónő másik irodalmi Nobel-díjat kapott interjúregényét is megvettem, majd hamarosan elkezdtem olvasni.
Érdemes tudni, hogy Szvetlana Alekszijevics volt az első, aki megmutatta az olvasóknak, hogy a II. világháború nem csak a katonákról, a frontokról kell hogy szóljon. Elsőként interjúvolt meg nőket és gyerekeket.
Az Utolsó tanúk száz interjúból áll, olyan nőkkel és férfiakkal beszélt az írónő, akik a második világháború alatt 4-16 évesek voltak. Először gondoltam bele, hogy azt a generációt mekkora mértékben nyomorította meg a második világégés. Óriási lélekerőre van szükség a könyv végig olvasásához. Hetekig gondolataimban jártak a történetek, a kilakoltatások, Minszk felégetése, ahogy az emberek vonattal próbáltak menekülni, amit viszont folyamatosan bombáztak. A nácik embertelensége, brutalitása nem csak a haláltáborokban, hanem itt a megszállt területeken is óriási mértékeket öltöttek. Felkavaró, leírhatatlan az a gonoszság, ahogy nőket, gyerekeket, időseket és férfiakat kínoztak, csonkítottak, öltek meg. Nagyon sokan hamar árvák lettek, voltak akik a frontokról akár mai napig visszavárják apukájukat és voltak, akiknek a szeme láttára ölték meg anyukájukat. A gyerekek hamar felnőttek lettek, meg kellett tanulniuk túlélni, éheztek, menekültek, rejtőzködtek, gyárakban dolgoztak, vagy elrabolták őket, hogy a náciknak legyenek állandó véradójuk, ugyanis ezek az elvetemültek úgy gondolták a harcokban megsérült katonák gyorsabban meggyógyulnak a gyerekek vérétől.
A könyv először 1985-ben jelent meg, így akkor még sokan dolgoztak, megtörve, teli fájdalommal, békétlenséggel, akár örök magányban. Több évtized távlatából is alig tudtak beszélni az emlékeikről, hiába voltak túl fiatalok emlékeikben tisztán, kegyetlenül megmaradtak az események.
Fájdalmasak ezek a történetek és megértem, ha valaki nem akarja kezeibe fogni ezeket a könyveket. Engem felráznak, elkezdtem örülni a gyerekkorom ártatlanságának, nem volt minden perce egyszerű és felhőtlen boldogság, de nem is törte félbe egy háború.
Amikor igaz történeteket olvasok mindig arra gondolok, hogy attól mert még nem tudok róluk sajnos ezek a történetek megtörténtek és ha egyszer fel kell ismerni a szörnyű helyzeteket a múlt alapján talán hamarabb észrevehetem.
Értékelésem: ✯✯✯✯✯
(5/5)
Idézetek:
"A háború előtt szerettem, amikor a papa mesélt, sok mesét ismert, és jól tudott mesélni. A háború után már nem akartam meséket olvasni..."
"A szerelvényünk gyorsabban ment, mint a háború. Megelőzte a háborút... Azokon az állomásokon, ahol megálltunk még semmit sem tudtak a háborúról, még nem látták. És mi, gyerekek meséltünk a felnőtteknek a háborúról: hogyan égett Minszk, hogyan bombázták a táborunkat, hogyan égtek a repülőgépeink. De minél messzebbre kerültünk az otthonunktól, annál jobban vártuk, hogy jöjjenek értünk a szüleink, és vigyenek el, és nem is sejtettük, hogy sokaknak közülünk már nem élnek a szülei. Ilyen gondolat még fel sem merül bennünk. Beszéltünk a háborúról, de még a béke gyermekei voltunk. Egy békés világból jöttünk."
"De hisz gyerekek vagyunk-e?... Tíz-tizenegy évesen már férfiak és nők voltunk..."
"Azzal összetörném a világát. A háború nélküli világát... Azok akik nem látták, hogy öli ember az embert, egészen más emberek..."
Fülszöveg:
1985-ben Szvetlana Alekszijevics, egy ismeretlen, fiatal belorusz újságírónő egyszerre két könyvet jelentetett meg a második világháborúról (Nők a tűzvonalban, Utolsó tanúk), s mindkettő érzések, élmények és szenvedések szinte teljesen ismeretlen világát tárta fel. A háborús irodalomban a nők és a gyerekek addig csak mellékszereplők lehettek a férfiak mellett. Alekszijevicsnél ők kerültek a középpontba – s ezzel a női és gyermeki nézőponttal egyszeriben mintha átírta volna, pontosabbá és érzékletesebbé tette volna az addig „ismert” történelmet.
Ez a két könyv aztán szerte a világban megjelent, színdarabok készültek belőlük, vitatkoztak róluk: Alekszijevicset pedig mint egy új műfaj megteremtőjét méltatták a kritikusok. Miközben a fölbolydult, széthulló Szovjetunióban sokan úgy írtak róla, mint árulóról, aki a legszentebb érzéseket tiporja sárba.
Az Utolsó tanúk száz visszaemlékezést tartalmaz, csupa szívszorító történetet olyan emberektől, akik kisgyermekként vagy kamaszként élték át a második világháborút. Olyan emberektől, akiknek nem volt gyerekkoruk: sokan közülük elveszítették a szüleiket, s volt, hogy a szemük előtt végezték ki őket; sokan koncentrációs táborba kerültek; sokan a partizánok között éltek, sőt gyakran tizenkét-tizenhárom éves korukban már harcoltak is a németek ellen… És sokan egyszerűen csak éheztek, és próbálták valahogy túlélni az iszonyatot.
Alekszijevics később ezt a könyvét is átdolgozta: az új változatban azok a visszaemlékezések is szerepelnek, amelyek a szovjet időkben még nem jelenhettek meg, mert túlságosan riasztó képet festettek a szovjet nép háborús hétköznapjairól.