2021. december

 Bauer Barbara: A messziről jött fiú

Kedves Olvasó!

Nagyon szépen köszönöm a Jaffa Kiadónak és Mörk Leonórának a lehetőséget, hogy elolvashattam ezt a fantasztikus könyvet!

Bauer Barbarától korábban már olvastam A fényfestő és A fekete rózsa című könyveit. Mind a kettő nagyon tetszett és rögtön tudtam Barbara többi regényét is szeretném majd elolvasni. A fényfestő című könyvben is több szálon futnak az események, több szereplő szemszögét is megismerhettem, amivel akkor levett a lábamról az írónő. A messziről jött fiúban három generáció története bontakozik ki az olvasó előtt, így ebben a kötetben is több nézőpontot ismerhettem meg. 

Nagyon tetszik, ahogy az írónő beleszövi a történelmet és az emberi sorsokat a regényeibe. Ebben a könyvben újra visszatérhettem Etyekre, fantasztikus, ahogy Barbara bemutatja annak a közösségnek a történetét. Most már egyszer szeretnék eljutni oda és az írónő regényei által bejárni. 😊

Na, de most már jöjjön a szereplőkről és az eseményekről a véleményem!

Sanyival kezdem a sort, a legfiatalabbal. Vág az esze, mint a borotva, okos, leleményes, imád olvasni, gondoskodik a húgairól, az édesanyukájáról, egyszerűen képtelenség nem az olvasó szívébe zárnia. Rögtön az egyik kedvenc szereplőm lett. Nagyon tetszettek a frappáns válaszai, ahogy mindig kivágta magát a szorult helyzetekből. 

A másik szál Kataliné volt, a nagymama, aki a családjával el kell menekülnie az otthonából a háború alatt. Majd miután hazatérhetnek megölik az édesapukáját, végül az anyjának nincs más választása, mint eladni őt cselédnek. Katalin szüleinek, és neki is nehéz sorsa volt, meg kellett vívni a saját harcait, el kellett engedni álmait, vágyait. Nagyon tetszett, ahogy Istvánnal egymásra találnak. 

A harmadik szál, ami csak később bontakozik ki igazán Teréz szemszöge, Katalin legidősebb lánya és egyben Sanyi anyukája. Ahogy figyeltem a három  nő, Katalin édesanyja, Katalin és Teri történetét valahogy rögtön az Örökölt sors című könyv jutott eszembe. Annyi minden megismétlődött a három nő történetében, a transzgenerációs traumák fájdalmai, a döntések, amiket hoztak. Érdekes volt olvasni, ahogy hasonló hibákat elkövetnek, ahogy szenvednek és próbálnak minél jobb körülményeket teremteni a gyermekeiknek. Teréz és Sándor szerelmi történetét megkönnyeztem, mondjuk én már a könyv kinyitásakor sírtam, szóval ez kicsit sem meglepő reakció nálam. 

Annyira emberi ez a könyv is, a szereplők történetei könnyen meg tudtak előttem elevenedni, van benne szenvedés, harc, humor, egyszerűen fantasztikus! 

Az események szépen gördülnek az olvasó elé, megmutatva múltat, jelent, szereplők fejlődését, alakulását. Egy mondat sem volt benne unalmas, könnyen és gyorsan tudtam olvasni, végig izgatottan vártam hogyan zárul Sanyi, Teréz és Katalin története. Tetszik, hogy A fényfestő, A fekete rózsa és A messziről jött fiú történetei keresztezték egymást, mind a három regényben vannak utalások. 

Végül, de nem utolsó sorban még a borítóról szeretnék írni. Egyszerűen fantasztikus, ahogy a Jaffa Kiadónál ez lenni szokott. Maga az első védőborító színei, ahogy a kisfiú alakja az erdőben jár nagyon tetszett, rögtön vonzza a szemet. Ha viszont levesszük ezt a borítót alatta fehér borító a fiú sziluettjével jelenik meg. Mind a két borító tetszik és örülök, hogy így oldották meg!

Csak ajánlani tudom Bauer Barbara könyveit! 💖

Értékelésem: ✯✯✯✯✯

                              (5/5)

Idézetek: 

 "Végignézte, merre jártak ősei, mit mért rájuk a sors, mi az, amit megőriztek és mi az, amit az élet az ő sorsukon át továbbhagyományozott. 

  És amikor úgy érezte, látott már eleget, megértette az élet lényegét és megtöltötte vele a szívét, újra kinyitotta a szemét.

  Ott állt ismét a ködfátyol előtt. És tudta ugyan, hogy a világ tele van törpékkel, óriásokkal, bájosokkal, rútakkal, igazakkal, hamisokkal, de nem kell választania.

  Csupán egyetlen dolga van. Menni az úton, amin elindultak az ősei és amire ő is hivatott. 

  Amin talán még senki se járt. 

Majd könnyedén széttárta karját, állt ég és föld között, és egyszerre csak forogni kezdett vele a világ."

"Vannak emberek, akiknek a története jóval azelőtt kezdődik, hogy a világra jönnének. Talán mindenkié, csak míg az egyik ember nem foglalkozik vele, a másik tagadja, hogy honnan érkezett, addig vannak, akik sosem feledik.

  Talán ők azok, akik azt is tudják, hová tartanak. Követik a belső hangokat, amiket tisztán hallanak. Aki nézi őket, azt gondolná, egyszerűen csak bátrak vagy bolondok, talán hősök, Isten másodszülöttjei, vagy éppen legendák. 

   De aki megéli ezt, az mást lát, az tudja, hogy a kéz, ami nem csak az ő útját irányítja, az egész fölött uralkodik. Megérti és elfogadja, és vele a sorsát is. Látja az elejét és a végét is, de az is lehet, hogy csak érzi. Engedi. És megéli. Megéli. Engedi hallani a belső hangokat. 

   Akárcsak a fiú."

"Egészen addig, amíg nem kellett elmenniük, nem is gondolta, mit jelent neki a föld, ahol született. A távolság mutatta meg, a visszatérés pedig még ennél is többet jelentett. Az újrakezdés reményét. Még ha minden meg is változott."

"(...) A nagyanyám azt mondta, hogy senki nem hal meg hiába. A tímár fia sem. Azt is mondta, hogy ha értelmetlenül halt volna meg, abba az anyja beleőrült volna. 

(...) nemegyszer, ha egy anya beteg gyermekért mond fohászt, azt nem a templomban teszi, de még csak nem is a temetőben, a tímár fiának a sírjánál, hanem itt, a nyárfa tövében, ahol a kisfiú lelke őrködik az élők felett."

"Ma is őrzi ezeket az ellesett képeket, az édesapjával töltött lopott pillanatokat. Emlékezett a kétségbeesett estére, amikor az életüket hordták össze egy szekérre, amikor búcsúztak a háztól, a fáktól, az iskolától, a templom két tornyál, a patak vizétől, a madarak reggeli énekétől, tűzhely ropogásától, a kalács illatától, a falon függő áldástól, és mindattól, ami ott maradt. De fogták egymás kezét, még sürgető édesapjáét is, aki nem mehetett velük. Nézte távolodó alakját, és sosem felejtette el biztató mosolyát, ahogy ott állt a kapu alatt, amit még az ő nagyapja faragott. "Isten veled! Visszavárunk!"

  És Katalin ült a szekéren, majd élt a városban, állt cselédsorát, miközben a lelke otthon élt, a Kárpátok büszke vonalán, a hegy gerincén, emlékek és remény között. Mintha ott sem lett volna, ahol a teste járt. A lelke mindvégig otthon maradt."

"- Most megkérdezhetnéd, hogy ha nem helyes, ha baj lehet belőle, akkor miért teszem - nézett Teréz a fiára, noha pontosan tudta, hogy Sanyi nagyon hasonlít rá. Talán nem is futott át ez a kérdés a fején, mégis úgy gondolta, beszélniük kell róla.

- Ki szerint nem helyes? (...)

- A szabályokat azért írják, hogy betartsuk - kezdte az asszony, és bár egy perce még azt gondolta, hogy valami tanmesével meggyőzi a fiát, hogy alapvetően követni kell az elvárásokat, meggondolta magát. - De amikor ezek a szabályok önző érdekeket szolgálnak, amikor ártasz velük, akkor előfordul, hogy vállaljuk a kockázatot."

"(...) Sanyi, ezek meg fognak verni.

- Jaj, Feri, ne aggodalmaskodj már!

- Rendben, veresd meg magad, de amint legyőznek, én itthagyok csapot-papot, mert különben kapok még én is.

- Ne tojj be, Feri! Ha nem blöffölsz és nem vállalsz kockázatot, veszítesz. (...)"

"- Tizennyolcban vonult be Kolozsvárra, a székely hadosztályba. Akkor hallottunk róla utoljára. A háború végén, amikor már mindenki hazatért, amikor már eltemették a halottakat, eltették a leveleket, ápolták a sebeket, kink mi jutott, én még mindig semmit sem hallottam a fiamról. Aztán elvették az országunkat, átrajzolták a határainkat, porrá zúzták az emlékeinket, és mi csak vártunk. Sokan elmentek az után a bizonyos fekete péntek után - sóhajtott -, de mi maradtunk. Feltekertük a nemzeti színű zászlónkat, összehajtottuk a székely ruhánkat, magunkba zártuk a magyarságunkat... - Megállt és Katalinra nézett. - De hiszen tudod, ti sem tettetek másként. Nektek is volt kit hazavárni, volt kiért maradni - ingatta meg a fejét. - Aztán egy évvel később korábban szólt a kakas. Mintha csak álmából zavarták volna fel. Azt hittem, medve tévedt a portánkra, vagy róka viszi a tyúkokat, így hát kendőt tettem a vállamra, megfogtam az ajtó mellé támasztott vasvillát és kimentem. Jobban megrémültem, mint ha egy medve állt volna szemközt velem. Azzal elbánok. De amit láttam, abba majd belehaltam. Ott feküdt a hóban a fiam, csontsoványan, mezítláb, eszméletlenül. Bányában dolgoztatták, kiszipolyozták, éheztették, tönkretették. Kiöltek belőle mindent, ami vele született. Ott feküdt előttem a test, és nem találtam benne a lelkét. Üres volt a tekintete. Hónapok kellettek, hogy talpra álljon, de egy élet is kevés, hogy visszataláljon."

"- Azt mondják, azon a vidéken jobb a föld (...)

- Én itt születtem, ahogy az anyám is, és az ő anyja is. Itt szültem meg két fiamat és öt lányomat és temettem el az egyiket. És itt nyugszik az apám is. Innen kellett elmennem kétszer is, amikor nem volt más választásom, és ez a föld várt vissza. És itt vertünk mi is tanyát - nézett a férjére kétségbeeséssel a tekintetében. - Ott pedig... ott pedig jobb a termőföld."

"- Attól nem leszek sem okosabb, sem ostobább, hogy ő minek tart engem. Az legyen az ő dolga."

"Amikor menni kell, néhány nap alatt összeszedni, ami a legfontosabb, amikor a félelem mozgatja a testet és csak a hit ad erőt, akkor nincs idő gondolkodni. Akkor csak egy irány van: az, amelyik az élet felé terel, bármi áron is."

"Bár talán az otthon nem is ott van, ahová az út vezet, hanem ahol a szív marad. Ahová egyszer majd a lelke hazatér. Mert abban biztos volt, hogy bármerre viszi is a sorsa,  bárhol hantolnak rá sötétséget hozó rögöket, a lelke visszatér, akkor is, ha a teste marad."

"Katalin, kezében a legkisebbel, állt a peronon és búcsúzott. Nem embertől, nem a falutól, nem is a templomtól, az iskolától, a temetőtől, a háztól, hanem az emlékezet földjétől. Aztán lehunyta a szemét, mint aki magába zár mindent, ami egykor ide kötötte. Korábban mindig tudta, hogy visszatér, legbelül érezte, de ezúttal valami azt súgta, hogy a búcsú örökre szól."

"- Az az iskola, ahol a székelyek nyelvét, vagy bármelyik tájszólást pálcával értékelik, oda az én gyerekem ne járjon! És ha bárki kérdezi, én büszke vagyok rá, hogy székely vagyok, és aki azt mondja, hogy az kevésbé magyar, mint a másik, akkor azzal én bizony nem állok szóba. Lehet ez tanító vagy pap, vagy akárki is!"

"Nincs felkészülés. Visznek, és senki nem kérdezi, alkalmas-e. Készen állsz-e a harcra, készen állsz-e arra, hogy ölj, mert az valakinek érdeke. Vagy készen állsz-e arra, hogy meghalj, a hazádért, másokért, egy eszméért, bármiért. Kiragadnak, bárhol is vagy. Az asztal mellől, a szántóföldről, az erdőből, az ágyból, a hivatalból, a családodból, a hétköznapokból. Bármiből."

"Ő tudta, mit jelent a háború. Nem mondhatja, büszke vagyok, hiszen ez nem a fia csatája, nem ő döntött, nem ő akarta így. Nem erre született. Vigyázz magadra, mondaná, de az élete más kezébe kerül, idegen földön, ahol báb csupán, népek mezébe öltöztetett figura, hatalmak játékszere.

- Gyere haza - csak ennyit mondhatott."

"- Akartam érezni - kezdte a temetés másnapján. - Már egy ideje akartam érezni, hogy ha máshonnan is jöttünk, már itthon vagyunk. De nem éreztem. Akkor sem, amikor már minden a helyén volt, de akkor sem, amikor betakarítottuk az első termést. Aztán megszületett a fiam, majd az unokám, és azt gondoltam, ennyi már elég. De most jöttem rá, ahhoz, hogy igazán kötődj, nem elég a föld és nem elég a születés. Kell, hogy valakit eltemess.

- Józsika itt fogant, itt született és itt is halt meg - jegyezte meg Teréz.

- Talán az ő élete ezért volt ilyen rövid. Helyhez kötött egy családot, akit a szülőföldje már nem először kivetett.

- Értelmet keresünk a halálra.

- Nincs olyan.

- Mégis ezt tesszük."

"- A hagyományok fontosak. Hozzuk, de nem azért, hogy őrizgessük, hanem hogy legyen mibe kapaszkodnunk. Hogy aszerint menjünk tovább. Hogy túléljünk. Hogy ne tévelyegjünk az úton."

"- Akkor ott megértettem, miután végre rá figyeltem. Néztem az apró koporsót. Megértettem, hogy nem azért érkezett, hogy nekem vagy neked éljen, hogy legyen kinek meséljek, hogy legyen kit megtanítsak szőni, szeretni, gyűlölni. Jött, és el is ment. Így döntött, hogy miért, azt csak ő tudja. Neki így volt teljes. Nem hiába érkezünk. És ez nem attól függ, hogy milyen hosszan élünk, mit teszünk, vagy mit mulasztunk el. Ez csak az élők megítélése a holtak fölött. Hiszem, hogy minden ember azért jön, hogy változtasson a világ folyásán. Hogy hogyan, azt az ő sorsa tölti be." 

Fülszöveg:

Vannak ​emberek, akiknek a története jóval azt megelőzően kezdődik, hogy megszületnének. Sándor története sem indul másként, mint sokaké a II. világháború idején. A szerelemben fogant kisfiút csupán egyszer tarthatta a kezében az édesapja, egyszer emelhette büszkén a magasba, mielőtt életét veszítette a fronton. A félárva fiú nemcsak az édesapját, de később az otthonát is elveszíti, és útra kel az édesanyjával és annak családjával egy új élet reményében.
Katalin két özvegyember házasságába érkezik első közös gyermekként, és él boldog, önfeledt gyerekkort a Kárpátok gerincén, Székelyföld határvonalán mindaddig, amíg a család elhagyni nem kényszerül az otthonát 1916 nyarán. A tizenegy éves kislány élete egyetlen éjszaka leforgása alatt megváltozik, és már sosem lesz a régi. Sorra veszíti el mindazt, ami egykor a biztonságot jelentette: az otthonát, az édesapját, az erdő hangját, a gyerekkorát.
Teréz születésekor hatalmas vihar vonul át a Kárpátok fölött, de mintha csak az égiek tudnák, hogy új élet érkezik, szétnyílnak a sötét felhők, utat engedve a csillagok fényének. A kislánynak és az édesanyjának szüksége is van minden erőre, jöjjön az az égből vagy bárhonnan. Teréz ott nő fel, ahol a fák őrt állnak a Kárpátok vonalán, azon a földön, amelyet soha elhagyni nem akar, amely mindent jelent neki, ahol úton – útfélen az ősei nyomára lel, még akkor is, ha születésekor ez a föld már egy másik országhoz tartozik. Talán éppen ezért ragaszkodik hozzá, mégis menni kényszerül, és az élet néhány nap alatt, egy vagon sötét mélyén megváltozik.
A sors ismétli önmagát.
Bauer Barbara új regényének főhőse három generáció sorsán keresztül jut el a szegénység, a talajvesztettség, a kilátástalanság mélységéből a gazdagság és a végtelen lehetőségek határtalanságáig. Feltár előttünk egy életutat, amely bárkié lehetne. De a történet egyetlen kisfiúé, aki látszólag éppen olyan, mint a többiek. De valamiben mégis más. Vajon mi a sikerének és a boldogságának a kulcsa?
Bauer Barbara hosszú éveken át volt légiutaskísérő, miközben kommunikácó és PR diplomát is szerzett. Dolgozott újságíróként és televíziós szerkesztő – műsorvezetőként is. 2012 – ben jelent meg első regénye, a Légikisasszonyok, majd a sorozat további kötetei: A Két út között és a Magánutak. A Vakrepülés és az Elsuttogom százszor után megírta nagy sikerű történelmi regényeit, A leggazdagabb árvát, a Porlik, mint a sziklát, Az élet hangját, a Még látlak odafennt, a Kétszáz éves szerelmet és Az aranyműves fiát.