2022. december

Mala Kacenberg: Mala és a remény macskája
Igaz történet egy kislányról, aki túlélte a holokausztot

Kedves Olvasó!

Pár napja néztem meg újra A hölgy aranyban című fantasztikus filmet. Elhangzik benne egy nagyon durva mondat, mely valahogy így hangzott: 

"- Miért nem hagyja a múltat? Maguk sosem adják fel? Nem minden a holokausztról szól."

Hogy miért is hoztam fel ezt a szöveget? Mert úgy érzem mi nem gondolkodhatunk így, emlékezni kell a múlt sötét eseményeire is. 

Az elmúlt években rengeteg holokauszttal kapcsolatos könyv jelent meg. Mégis mindegyik más, a nácik különböző kegyetlenségeire mindig újabb és újabb bizonyítékok kerülnek elő. Amiért pedig végképp érdemes elolvasni ezeket a könyveket, hogy tanuljunk mások hogyan élik túl a kríziseket, a traumákat, a lehetetlen helyzeteket. 

Mala megírta a saját küzdelmeit, a saját túlélés történetét. Még csak tizenkét éves volt, szeretett iskolába járni, imádta, hogy dolgokat tanulhat, tervei, jövő képe volt, de mindennek véget vetett a Náci Birodalom lengyelországi megszállása. A nácik szisztematikusan kiéheztették a zsidókat, miközben folyamatosan hamis ígéretekkel elvették ékszereiket. Kínozták őket, a brutalitásnak nem volt határa. Mala-nak hamar felkellett nőnie, miután mellette lőtték szíven a fivérét. Bár mindössze tizenkét éves, ő válik a család létfenntartójává, kiszökik a gettóból és ahová el tud sétálni ott koldul. Egyetlen hű társa és védőangyala a macskája Malach. 

A történet erős, egyszerűen leírhatatlan az a szörnyűség, amit ember ember ellen elkövetett. Közben viszont néha túlontúl misztikusnak éreztem a macska jelenlétét és rideg, távolságtartónak, tömörnek a szöveget. Ugyanakkor szerintem nem lehet felróni a stílust, amikor egy túlélő írja meg a saját történetét.  

Csak ajánlani tudom ezt a könyvet!

(U.I.: szerintem jobb lett a magyar cím, mint az eredeti :) ) 

Értékelésem: ✯✯✯✯✯

                              (4,5/5)

Idézetek:

"Amikor újra éber vagyok, feltörnek bennem az emlékek, és elhatározom, hogy megírom a történetem - nemcsak szeretett és elveszett, elpusztított családom és barátaim, hanem az egész világ kedvéért, hogy ők is emlékezzenek, és ne hagyják, hogy elhalványodjanak ezek a rettenetes emlékek, mint a feledéssé porladó őszi falevelek."

"Az egyre romló gazdasági helyzetben a helyi válság hirtelen csúf zsidóellenes érzelmeket korbácsolt, ami hullámokban érte el az összes zsidó közösséget Lengyelországban. (...) Továbbra is boldogan éltünk, hiszen túl fiatalok voltunk ahhoz, hogy ilyesmivel foglalkozzunk."

" Történelmi tanulmányaimból csak annyit tudtam, hogy a háborúban rengeteg katona meghal. Álmomban sem gondoltam volna, hogy sok millió ártatlan embert és gyereket mészárolnak le csak azért, mert más a vallásuk, vagy más a kulturális örökségük."

"Olyan magányos voltam, hogy kezdtem azt hinni, a kedves tekintetű macska átérzi a szenvedéseimet. Malachnak neveztem el, ami héberül angyalt jelent, és azt képzeltem, igazi angyal, aki vigyáz rám."

"Hittem benne (és a mai napig hiszek), hogy azért maradtam életben, hogy táplálékkal lássam el a többieket, és hogy ők voltak a kiváló emberek, nem én."

A könyv adatai:

Kiadó:                         Libri Kiadó

Megjelenés:                   2022 

Oldalszám:                   348

Megvásárolható:           Libri Kiadó

Fordító:                       Alexovics Ingrid

Fülszöveg:

Ribono ​Shel Olam, helf shoin mir,
Ich hof tzi kainem nisht, nor tzi dir,
Die hilf is doch fin kainem nisht, nor fin dir,
Ribono Shel Olam, helf shoin mir.

Mindenség Ura, kérlek, segíts nekem,
Kérlek, segíts nekem, csak Tehozzád imádkozom,
A segítség csak Tőled jön,
Mindenség Ura, kérlek, segíts nekem.

Jiddis ima, amit Mala az édesanyjától tanult.

Figyelemre méltó igaz történet egy kislány és egy macska hihetetlen barátságáról és arról, hogyan élték túl együtt a holokauszt borzalmait.

1939, Lengyelország. A tizenkét éves Mala a vidéki kislányok gondtalan életét éli, mit sem sejtve az életét hamarosan alapjaiban felforgató szörnyűségekről. A náci invázió azonban szülőfaluját is eléri, és a gettóvá alakított Tarnagródban mindenkit éhhalál fenyeget. Mala éppen élelmiszer-koldulásból tér haza, ám csak az üres lakás várja: családját elhurcolták, ő pedig teljesen magára maradt.

Túlélése érdekében az erdőbe menekül, ahol egyetlen társa egy macska, Malach, aki őrző angyalaként mindenhová elkíséri. A kétségek, a rettegés és a magány óráiban a kislány számára ez a hűséges élőlény jelenti az egyetlen reménysugarat, a túlélés zálogát. Együtt sikerülhet átvészelniük a legsötétebb, legnehezebb időket is, és túlélhetik a II. világháború borzalmait.

„…elhatározom, hogy megírom a történetem – nemcsak szeretett és elveszett, elpusztított családom és barátaim, hanem az egész világ kedvéért, hogy ők is emlékezzenek, és ne hagyják, hogy elhalványodjanak ezek a rettenetes emlékek, mint a feledéssé porladó őszi falevelek.”

2022. január

Anne Frank: Anne Frank naplója

Kedves Olvasó!

Nyomozás Anne Frank ügyében című könyv meghozta a végső elhatározásomat, hogy végre elolvassam Anne Frank naplóját. Nem tudom pontosan meghatározni eddig miért nem került erre sor. Talán kicsit féltem is ettől a műtől. De most elolvastam.

Anne tizenkét-tizenhárom éves, amikor ezt a bizonyos naplót írja. Az elején még iskolába jár, mesél az osztálytársairól, dicsekszik a hódólóiról, megemlíti kivel van nagyon jóban és kivel nem annyira. Sokat beszél az órákon, így az egyik tanár folyton fogalmazásokat ad neki büntetésként, persze Anne leleményes volt és addig adta be a frappánsabbnál frappánsabb fogalmazásokat, amíg a tanár végül megbocsátott neki és belátta ezt a lányt hagyni kell fecsegni. Nincs célja a naplóval eleinte, csak kiírja magából az eseményeket, ahogy mindig is tette. Alig érzékeli a háború közelségét, szülei jól leplezik a gyerekek elől a terveiket, félelmeiket. Ám egy nap a nővére megkapja a behívóját, ami Németországba hívja munkaszolgálatra, egy tizenhat éves lányt! Egyelő lett volna a halálával az az út, így a családnak az apuka terveinél sokkal hamarabb kell elbújniuk. Otto Frank üzletember volt, üzletének új helyének egy raktárt keresett, aminek felső része két évig volt búvóhelye a családjának. Az alsóbb szinteken pedig továbbra is dolgoztak, négy munkás pedig az életét kockáztatta, amikor beleegyezett a tervbe, hogy zsidókat bújtatnak, ételt, ruhákat szállítanak nekik. Ugyanakkor ez a négy ember a Frank család bizalmasai, barátai lettek. 

Hamarosan a négy tagú családhoz csatlakozott Otto tulajdonostársa, annak felesége és fiúk. Majd még egy kis idő múlva egy fogorvos. Kis helyen sokan összegyűltek, és két évig el se hagyhatták a raktár területét. Anne ez az idő alatt végig írt, megírja sérelmeit, fájdalmait, folyamatos félelmeit, attól tartott a leginkább, hogy a Gestapo egyszer rájuk talál. Kezdettől fogva rossz a viszonya az édesanyukájával, ezen a bezártság csak ront, így szinte minden bejegyzésben ott szerepel a kettejük vitája. A másik családdal sem sikerül eleinte kijönniük, a bezártság nehézségeket szül, a háború előre haladtával pedig még nehezebbé válik a nyolc ember étkeztetése. Sokszor visszatér Anne naplójában, hogy a másik család és a fogorvos is eldugnak ételeket és nem osztják meg a másikkal. Ellenben mindenki bele akar szólni Anne nevelésébe, ami természetesen nem tetszik a lánynak. 

Ez a két év alatt Anne tizenhárom éves kislányból, tizenöt éves tinédzser lett, akit érdekel a világ, a saját és a másik nem teste. Író szeretne lenni, szeret a görög és római mitológiákról olvasni, érdeli a különböző királyi családfák. Még a szerelembe is belekóstol. És ez a két év alatt a naplójában is érezhetően változik a gondolkodás módja. Másképp kezdi figyelni a vitás helyzeteket, a saját reakciói is megváltoznak. A piros kockás csatos zárral rendelkező napló betelik, de Miep és Bep bár hasonlót nem találnak visznek neki füzeteket és lapokat is. Aztán 1944-ben meghallgatja az oktatásügyiminiszter rádióbeszédét, amiben arra hívja fel a lakosság figyelmét, hogy a háború után nyilvánosságra kell majd hozni mindennemű tanúságtételt a német megszálással kapcsolatosan, a szenvedéseket, amiket a holland népnek el kellett tűrni. Példaként emlegette a naplókat. Ezek után Anne visszatér az első oldalakhoz és elkezdi átdolgozni őket, betold gondolatokat. 

Magát a naplót felkavaró volt olvasni, amíg Anne, a családjával és a hátsó traktus többi bujkálójával együtt a híres partraszállásra várnak, reménykednek, a jövőjüket tervezik a háború után, addig az olvasó teljes tudatában van annak, hogy az áhított jövő, a béke számukra nem érkezik meg. A napló hirtelen véget ér, 1944. augusztus 3. a razzia előtti napon ír utoljára Anne. Nem is sejtették. Anne magával vinné a naplót, de az egyik náci mohósága miatt végül mégis ott marad, a hátsó traktus padlóján. Miep és Bep szedik össze a darabjait és Miep elrejti az irodájában, remélve egyszer visszaadhatja a lánynak. De erre soha nem kerül sor, végül édesapja Otto Frank az egyedüli túlélő. Hazatérve pedig évekkel később kiadja ezt a naplót, tudva lánya akaratát, hiszen a naplóban Anne többször is említi ugyanezen tervét. 

Később filmként, színházi darabként is feldolgozták a naplót. Különböző könyvekben, filmekben emlegetik a mai napig. Anne Frank neve összeforrt a holokauszttal, a családja története itt marad az emberekkel, figyelmeztetve a múlt hibáira. 

 Értékelésem: ✯✯✯✯✯

                              (4,5/5)

Idézetek: 

 "Szerintem az osztály negyedrészének meg kell buknia, ennyi tökfej van köztünk, másfelől viszont a tanárok a világon a legszeszélyesebbek, de talán most, kivételesen a mi előnyükre lesznek szeszélyesek. 

A barátnőimért és magamért nemigen aggódom, mi át fogunk csúszni. Csak a matekban nem vagyok biztos."

"Érvként azt hoztam fel, hogy sokat beszélni ugyan női tulajdonság, de igyekezni fogok egy kissé visszafogni magam, bár egészen leszokni soha nem tudok róla, mert anyám is ugyanolyan sokat beszél, akárcsak én, ha nem többet, és öröklött tulajdonságainkon nemigen változtathatunk. 

Keesing tanár úr az érveimet olvasván nem állta meg nevetés nélkül, de amikor a következő órán ismét rám jött a beszélhetnék, kirótta rám a második büntetési feladatot."

"Drága Kitty,

(...) Nem tudom megállni, hogy még egy ilyen civakodásról be ne számolja, de mielőtt még hozzálátok: tiszta bolondságnak tartom, hogy felnőtt emberek minden lehetséges apróságon ilyen könnyen és ilyen gyakran összezördüljenek. Eddig azt hittem, hogy veszekedni gyerekek szoktak, de ezt később kinövik. Olykor persze adódik ok "igazi" veszekedésre, de ezek a szóáradatok nem egyebek közönséges marakodásnál. És ez annyira mindennapos esemény, hogy már meg is szokhattam volna, de nem tudom és nem is fogom megszokni, mert majd minden ilyen vitában szóba kerülök (ők a veszekedést nevezik vitának, ami persze tévedés, de mit tudják ezt a született németek!)."

"Már el se tudom képzelni, hogy valaha megint normálisan fogunk élni. Közben gyakran beszélek arról, hogy s mint lesz "a háború után", de mintha egy légvárról beszélnék, ami soha nem válhat valósággá."

 

Fülszöveg:

1942. június 12. - 1944. augusztus 1.

Jelen kiadás Heller Ágnes Aki a múltat jelenné változtatta című beszédével kiegészítve jelenik meg, amely 2019. június 12-én a frankfurti Paulskirchében hangzott el, Anne Frank születésének 90. évfordulója alkalmából.

Anne Frank 1942. június 12-e és 1944. augusztus 1-je között vezetett naplót: kezdetben csak magának írogatott, később, amikor megérett benne az elhatározás, hogy híres írónő lesz, elővette régi írásait, és módszeresen átírta, javítgatta őket. Az volt a terve, hogy naplója alapján könyvet ír a háborúról, és hű képet fest benne a német megszállás éveiről Hollandiában. Korai halála - nem sokkal tizenhatodik születésnapja előtt vesztette életét a bergen-belseni koncentrációs táborban - megakadályozta terve megvalósításában.

Naplóját a Frank családot bújtató Miep Gies találta meg és helyezte biztonságba azután, hogy a családot 1944. augusztus 8-án egy feljelentést követően elhurcolták, majd a háború után olvasatlanul átadta Anne édesapjának, Otto Franknak. A könyv 1947-ben jelent meg először, Otto Frank gondozásában, s azóta világszerte milliók olvasták. A csorbítatlan szövegű, teljes kiadás csak a kilencvenes évek elején látott napvilágot holland nyelven, Magyarországon először Bernáth István méltó fordításában jelent meg.

Anne Frank naplója örök érvényű olvasmány, egyaránt szól az övéihez hasonló gondokkal küszködő fiatalokhoz, az idősebbekhez, akik szeretnék jobban megérteni őket, és szól mindazokhoz, akik tudni akarják, mi történt a Prinsengracht 263. hátsó traktusában bujkáló családokkal a hitleri megszállás alatt álló Amszterdamban.

2021. december

Lily Ebert · Dov Forman: Lily ​fogadalma
Hogyan éltem túl Auschwitzot, és merítettem erőt a továbblépéshez

Kedves Olvasó!

Nagyon szépen köszönöm a 21. Század Kiadónak a lehetőséget, hogy ezt a feledhetetlen könyvet is elolvashattam. 

Ahogy kiolvastam A messziről jött fiú című könyvet, nem bírtam tovább várni és rögtön bele is kezdtem Lily fogadalmába. Kell hozzá zsebkendő, kemény életutakról szól. De Lily személye lenyűgöző, az ereje, ahogy most is az élethez hozzá áll. 

A történet Dov gondolataival kezdődik és zárul is, ami nagyon tetszett. Olyan jó, hogy Lily dédunokája segíti őt a saját magának tett ígéretének betartásában. Ugyanis Lily, amikor végre megszabadult Auschwitz poklából megfogadta, hogy elmondja a történetét, mindenkinek. De rögtön a háború végén még nem figyeltek rá az emberek, inkább nem akarták hallani a felfoghatatlan kegyetlenségeket, és így Lily magába zárta az emlékeit. Ebben a könyvben kiderült az is ennek a döntésnek mekkora ára volt. Hiszen nem csak azok az emberek tragédiája lett a holokauszt, akik túlélték a táborokat, hanem az ő leszármazottjaikat is valamilyen szinten megnyomorította. A feszültség, a zsigeri félelem, az aggódás mindent érzékelnek már a gyerekek is. Érdekes volt olvasni Lily végül hogyan nyílik meg a családja előtt, hogyan kezdi feldolgozni már nagymamaként fiatalságának tragédiáit. 

Ahogy Lily és a két húga túlélik a szelektálásokat, ahogy egymás kezét fogják, ahogy támogatják egymást, együtt dolgoznak mind olyan erős jelenetek. Lenyűgözött a kitartásuk, a szeretetük, ami még a legrosszabb időben is megmaradt egymás iránt, emberek maradtak, amikor a nácik mindent megtettek ez ellen. Végig izgultam a lányokért, utána pedig a hozzájuk csatlakozó lányokért is. Aztán, amikor megérkeztek az amerikaiak azért izgultam, hogy hol és hogyan tudják majd újra kezdeni az életüket. 

Nagyon tetszett, ahogy Edith Eva Eger A döntés című könyve esetében, úgy ez a könyv is folytatódik a pokolból való szabadulással. Olvashattam arról, ahogy egy új hazát találnak, letelepednek és új életet kezdenek. 

Lily mindig másokat támogatott és ezt teszi mai napig. Bár hamarosan kilencvennyolc éves lesz, túlélte a munka- és haláltáborokat, túlélt sok tragédiát, veszteséget, koronavírust, most is segíteni próbál másoknak, tanít, jelen van, amikor az embereknek a leginkább tudniuk kell. Dov-nak hála pedig olyan média felületeken tud szólni az emberekhez, amiken keresztül fiatalokhoz is eljut. A könyv végén pedig nagyon tetszettek a képek, tökéletes lezárás. 

Ugyanakkor szörnyű volt az egész könyvben Magyarország szerepéről olvasni, és még szörnyűbb ahogy a végén Dov a mai helyzetekről is ír. Tragikus, hogy a mai napig itthon másokat megbélyegeznek, mintha képtelenek lennének tanulni a múltból és ezért félelmet is érzek, vajon mi vár ránk még a jövőben. 

Hogy miért szeretem a történelmi könyveket, vagy hogy miért olvasok fájdalmas, szomorú könyveket? Mert úgy érzem muszáj tudnom mit történt. Ha tudom, ha ismerem mi történt, talán tehetek ellene hogy újra hasonló ne történhessen, mert megérteni sosem fogom, hogy tudott ember emberrel ennyire kegyetlen lenni. 

Csak ajánlani tudom, hogy ezt a könyvet is elolvassátok!

Értékelésem: ✯✯✯✯✯

                              (5/5)

Idézetek: 

"- Száfta, ezt soha nem mutattad nekem! - mondja anyu.

- Nem gondoltam, hogy érdekelhet bárkit - feleli Lily. - Azt hittem, csak nekem fontos. 

Megfordítom a bankjegyet, hogy elolvassam. A régimódi írás a szegély mentén fut, csak ott fért el a katona üzenete: 

"Ez egy új élet kezdete. Sok szerencsét és sok boldogságot!"

A remény üzenete, tíz szóban."

"- Én megkeresem neked! - ígérem. - Kirakom a Twitterre, és valaki tutira tudni fogja, merre keressük.

Lily kinevet. Ne légy ostoba! - mondja a kacagása. Anyu is nevet és a szemét forgatja.

- Na, majd meglátjátok! Ez komoly! A közösségi média hihetetlen dolgokra képes- győzködöm őket. Bár az igazat megvallva magam sem vagyok biztos a dolgomban. De az ember sohase tudhatja. Annyi rémes dolog történik a közösségi médiás felületeken. Be akarom bizonyítani, hogy jó dolgokra is lehet használni."

"A magyar csendőrök. Kezdték összeterelni a vidéki zsidókat. Amikor megjött a rendelet, hogy irány a gettó, talán egy óránk volt összekészülni. Ha egyenruhás, puskás emberek kiterelnek a házadból, nem nagyon tehetsz mást, mint hogy engedelmeskedsz. Persze féltünk, de nem estünk pánikba, hiszen egyáltalán nem értettük, mi történik. Merthogy hazudtak. Egyfolytában hazudtak. Mi pedig hittünk nekik, mert hinni akartunk. Fel sem merült, hogy ne tegyük. Azt hittük, néhány napra megyünk csak, legfeljebb néhány hétre. Nem is sejtettük, hogy soha többé nem térünk vissza."

"Anyuka körbesétált a szobában, a szokásosnál egy picit erőteljesebb léptekkel, Imi pedig nyugtázta, hogy az ékszerek biztonságban vannak. Kész."

"Amikor felnéztem, láttam, hogy talán vagy száz gyertyapár lángja pislákol a sötétben, és világítja meg utoljára száz másik anya és gyermekei arcát."

"A leginkább felfoghatatlan, és egyúttal a legfájdalmasabb is, hogy a magyarok  közreműködése nélkül a német hatóságok soha nem tudták volna ezt lebonyolítani. Nem volt  annyi német katona, hogy ilyen sok ezer embert felügyeljen szerte az országban. Bonyhádon és Pécsen nem németek, hanem magyarok adták ki a parancsokat.

   Hogy tehették? Hogy fordulhattak ellenünk, olyan hirtelen a saját honfitársaink? Persze nem mindenki. A szekszárdi polgármester például bátran ellenállt és nem volt hajlandó gettót építeni a városában. De ezzel csak annyit ért el, hogy azt a száz szekszárdi zsidót húsz kilométerrel arrébb zárták be a bonyhádi gettóba. Aztán tovább Pécsre. Nem tudta megmenteni őket. Innen nem volt menekvés." 

"Akkora tömeg volt mindenhol, hogy egyfolytában attól rettegtem, szem elől tévesztem a húgaimat, vagy anyámat és Bélát. Soha semmit nem csináltunk egyedül. És közben nem tehettünk mást, csak vártunk. Rettentően lassan teli az idő, amikor az ember azt sem tudja, mire vár. 

Három nap. Három éjszaka. Csak túlélni akartuk, mert ott még mindig egy család voltunk, még együtt, mind a hatan."

"Hihetetlen, de még csak meg sem döbbentem azon, ahogy elpusztultak: akkorra már olyan mélységesen embertelen volt a helyzet, hogy mindenki meg akart halni. Már semmi nem számított. Olyan dermedtség volt rajtunk, hogy ami korábban sokkolt volna, most nem jelentett semmit. Akkor már szinte irigykedtünk a halottakra. Azon az úton a halál sem tűnt olyan borzalmasnak, mint az élet."

"- Miféle gyár az ott? - kérdeztem az egyik rabtársnőmet, aki már korábban a táborba érkezett. - Mit csinálnak ott? Mi ez a rettenetes szag? 

- Ott égetik el a családodat - mondta. - A szüleidet meg a testvéreidet. Elégetik őket. 

Amikor zuhanyozni mentünk, az őrök azt mondták, nemsokára ismét találkozhatunk a családunkkal. Hogy is vehettem volna komolyan egy ilyen őrült mendemondát. Nagyon furcsán viselkedtek itt az emberek. 

- Neked elment az eszed! - mondtam. - Miféle beszéd ez? Lehetetlen. Ez nem lehet igaz.

Egyszerűen nem hittünk a többi fogolynak. El sem tudtuk képzelni, miért mond ilyet valaki. Felfoghatatlan volt. Hiszen néhány órával azelőtt még mind együtt voltunk. Újszülött csecsemők is voltak, karon ülő kisbabák, meg ártatlan kisgyerekek, akik még járni is alig tudtak. Kinek jutna eszébe elégetni egy másik emberi lényt, aki soha senkinek nem ártott? Egy gyereket? Miért mondtak nekünk ezek a nők ilyen rémségeket?"

"Ezek az orvosok ott álltak a rámpán, ők végezték az első szelektálást a sok közül, amit a húgaimmal át kellett élnünk. És ez az, ami a legjobban megdöbbent. Orvosok, magasan képzett, művelt emberek, akiknek emberi életek megmentésére kellett volna használniuk a tudásukat és tapasztalatukat, döntöttek arról, melyikünk menjen egyenesen a gázkamrába, haljon meg rögtön megérkezése után és égettessék el. Húszból tizenhat ember. Akit pedig rabként dolgoztatnak tovább, viselje a következő szelektálások kínszenvedéseit, és pusztuljon el lassan, az éhségtől, szomjúságtól, kimerültségtől, betegségtől, túlhajszoltságtól, öngyilkosságtól, erőszaktól vagy a hidegtől. Vagy pedig - mint a magamfajta ritka kivétel - maradjon meg és beszélje el a történetét."

"Minden ékszert meg aranyat, amit találtunk, Németországba küldtek eladásra. Így fizettették meg a zsidókkal a saját haláltáboruk fenntartását."

"Életben maradtam. Legalábbis addig a napig. Már annyi mindent túléltem, amibe oly sokan mások belehaltak, hogy úgy éreztem, kell hogy legyen valami oka. Hogy nem a semmiért maradtam életben. Hogy az anyám és a kishúgom meg a kisöcsém nem hiába haltak meg. Így hát 1944-ben, jóm kippur napján fogadalmat tettem. 

Ha valaha kijutok innen, arra fogok törekedni, hogy változást hozzak a világba. Hogy mással ilyesmi soha többé ne fordulhasson elő. Megfogadtam, hogy elmondom a világnak, mi történt. Nem csak velem, hanem mindazokkal, akik már nem tudják elbeszélni a történetüket. És aznap, amikor ezt a fogadalmat tettem, azt hittem, a világ majd hallgatni fog rám. Hogy én erre egyedül is képes vagyok. Egy kicsit talán optimista voltam. Meg egy kicsit naiv. De tényleg ezt hittem."

"Nem emberek. Mindig csak számok. De furcsa módon ezek a tetoválások reményt adtak."

"Persze mindent meg kellett tenni, hogy életben maradjunk. De egyedül nem megy. Csak annak volt esélye, aki együttműködött a többiekkel."

"Ha meglátogattak minket az amerikai katonák, mindig jól szórakoztunk, még angolul is megpróbáltunk beszélni egy kicsit. Tőlük tanultunk meg újra mosolyogni és nevetni. Civakodtunk a cigarettán és a csokoládén, amit osztogattak. Megszervezték nekünk a sábátot. Újra zsidók lehettünk, szabadon, együtt."

"Huszonkét éves voltam, de a hivatalos irataim szerint még csak tizenhat. S közben úgy éreztem, már két teljes életet leéltem. Az első, a boldog bonyhádi gyerekkorom, egyik napról a másikra ért véget Magyarország megszállásával. És most, miután megölték az anyámat, az öcsémet és a húgomat, lezárult a második is. Csodával volt határos, hogy túléltük a vészkorszakot, legfőképpen pedig az, hogy René, Piri és Imi is megmaradt. Izraelben pedig hamarosan elkezdődik a harmadik életem."

"Száfta mindig hangsúlyozta, hogy az ő története csakis az övé. Hogy ő csak azt mondhatja el, amit ő maga megtapasztalt, amire ő emlékszik. Mindenkinek más a története, aki megjárta Auschwitzot. Mást élt át. Máshogy látja a múltat. És ezt nem szabad elfelejteni. Minden számhoz egy név tartozik. Minden névhez egy emberi lény. És mindegyikük élete más."

"Én büszke vagyok az örökségemre, büszke vagyok a zsidóságomra, és azt tartom a legfontosabbnak, hogy mindenki megértse, csakis oktatással tehetünk a tudatlanság és az előítélet ellen."

"Nem ti győztetek, gondoltam magamban. És nem csak Hitlerre és Eichmannra gondoltam, hanem minden egyes emberre, aki a náci rezsimet támogatta. Azt akartátok, hogy meghaljak, de én itt vagyok, és itt van velem a lányom is. A szabad akaratunkból jöttünk ide, és akkor távozunk, amikor jónak látjuk. Nem sikerült mindannyiunkat elpusztítanotok. Nem ti győztetek. Soha nem győzhettek. Nem győzhettek, amíg mi itt vagyunk és emlékezünk.

Nem áldozatuk voltam, hanem túlélő."

"Bárhol megismétlődhet, ami velem történt, mondtam a riporternek Hiszen mi még a magyaroknál is magyarabbnak hittük magunkat. A családunk évszázadok óta élt Bonyhádon. Rettenetes hiba volt a hiszékenységünk. Ezért teszek most vallomást, mondtam. Mert mindenkinek fel kell rá készülni, hogy bármi megtörténhet bármikor. Nem szabad illúziókban ringatnunk magunkat. Éberen kell őrködni, gátat kell szabni az intoleranciának. Szavakkal kezdődik, gondolatokkal. De az csak a kezdet. És nem tudhatod, mi lesz a vége."

"Nem bízik Magyarországban, amióta a családja minden tagját az utcára hajították, és szinte mindenkit megöltek. Miben bízhat az ember egy olyan országban, ahol ma is élnek a zsidókkal szembeni régi előítéletek, az antiszemitizmus egyre nő, és a holokauszttagadás mindennapos dolog? Intézményi szinten. Magyarország soha nem vállalta fel a saját szerepét a nácikkal való együttműködésben. Lilyt nem érdeklik az emlékkövek, ha ki lehet ásni és félre lehet hajítani őket, mint annak idején a felmenői sírköveit. Ő azt szeretné, hogy legyen vége a gyűlöletnek."

"A véneknek ékessége az unokák, és a fiaknak ékessége az atyák. (Péld.17:6) Mindannyian egy hosszú, elszakíthatatlan lánc szemei vagyunk." 

"- Amíg az ember reménykedik, bármi megtörténhet - mondja, amikor először sétálunk újra együtt. - Soha, de soha nem adhatjuk fel, mert mindig van remény. Elmondhatatlanul büszke vagyok rá." 

Fülszöveg:

Lily ​Ebert holokauszt-túlélő, aki a TikTokon beszél Auschwitzról, a haláltáborban szerzett élményeiről. Amikor 1945-ben kiszabadult, egy amerikai zsidó katona adott neki egy bankót, amire azt írta:

„Sok szerencsét, és sok boldogságot”.

Lily dédunokája, Dov a közösségi hálón akarta felkutatni a katonát és leszármazottait, és ezzel az immár kilencvenhat esztendős Lily egy csapásra a világsajtó szalagcímei között találta magát. Annak idején megfogadta: ha túléli a tábort, mindenkinek elmondja, mi az igazság Auschwitzról. És most elérkezett az ideje.

Szívbe markoló, ahogy Magyarországról ír, boldog gyermekkoráról, aztán meg arról, hogy 1944-ben, amikor megérkeztek Auschwitzba, az édesanyja és két húga életét vesztette. Eltökélte, hogy a másik két húgára nagyon vigyázni fog. Érzékletesen írja le a tábor embertelen körülményeit, és azokat az apró győzelmeket, amelyek erőt adtak neki.

Lilyt rengeteg veszteség érte, de aztán sikerült új életet kezdenie. Nem volt könnyű, a gyász mindvégig ott maradt a szívében, de hallgatóságot talált, és beszámolóiban felfénylik a remény, hogy ilyen alávaló gonoszság soha többé nem történhet a világban.

2020. június

Georgia Hunter: A szabadság illata

Kedves Olvasó! 

Ismét egy holokauszt történetet hoztam ma el Nektek, ami hasonlít és mégis más, mint amiket eddig olvastam. A történet kiindulópontja Lengyelország 1939, nem sokkal azelőtt, hogy kirobbant volna a II. világháború. Egy lengyel zsidó család szemszögéből követheti végig az olvasó, ahogy a helyzet egyre forróbbá válik, a polgárság nem akarta elhinni, hogy a náci Németország tényleg megtámadja és megszállja az országukat. 

Minden fejezet más és más családtag küzdelméről szól, ez összeségében hat szemszöget jelent. Az olvasó ezen a hat szemszögön keresztül végig követheti Lengyelország lerohanását, a német és szovjet megszállást, a gettók körülményeit, a bombázást, a munkatáborokat, a katonaéletet, a küzdelmet, az éhezést, a bizonytalanságot, hogy a szereplők képesek-e túlélni azt a sok borzalmat, ami őket éri a II. világháború alatt. 

Eleinte nehezen tudtam nyomon követni, hogy ki kicsoda, ki kinek a házastársa, de az írónő segítséget nyújtott azzal, hogy az első oldalon feltüntette a családfát. 

Sírtam, nevettem, aggódtam és izgultam a szereplőkért. Sőt az utolsó fejezeteket végig bőgtem. A legmeghatóbb jelenet szerintem az volt, ahogy a vöröskereszt segítségével próbálnak egymásra találni a szereplők. Belegondoltam, hogy mennyire sokan próbálhattak ugyanígy szeretteik nyomára bukkanni, mint, amit az írónő leírt a könyvben. Mennyire nehéz, reményvesztett helyzet lehetett, mikor sorra derültek ki távolabbi rokonokról, hogy nem élték túl a gettókat, a munkatáborokat, vagy épp a tudat, hogy valószínűleg meghaltak, mégis sosem kapnak hírt róluk.  

A végén nagyon tetszett az írónő összegzése, ahogy a családjáról, a kutatómunkájáról írt. Csak ajánlani tudom ezt a könyvet, nekem az egyik kedvencem lett. ❤️

Értékelésem: ✯✯✯✯✯

                              (5/5)

Idézetek: 

"A holokauszt végére Lengyelország hárommilliós zsidó lakosságának kilencven százaléka elpusztult."

"Napról napra egyre rosszabb hírek érkeznek Európából. Egymás után esnek el az országok. Legelőször Lengyelország, aztán Dánia és Norvégia, Finnország egyes részei, Hollandia, Belgium, Franciaország és a balti államok. Olaszország, Szlovákia, Románia, Magyarország és Bulgária a tengelyhatalmak oldalára állt."

"Azóta is voltak zsidóüldözések – mindig is lesznek –, de ő még csak gondolni sem hajlandó arra, hogy újra bujkálva éljenek, napfény, eső, zene, képzőművészet és filozófikus beszélgetések, az egyszerű, éltető napi örömök nélkül, amiket mindennél többre tart. Nem, soha nem fog újra a föld alatt rejtőzködve élni, mint az űzött vad, soha, de soha többé.
Az nem lehet, hogy odáig fajul a helyzet."

"– Jusson eszetekbe, mi mindenen mentünk keresztül (…) Itt nincs arra mód, hogy kitöröljük mindazt, ami történt. – Megcsóválja a fejét. – Túl sok a kísértet, túl sok az emlék." 

"A történelem ismétli önnmagát. Ebben az egyben teljesen biztos."

"Az ő bűne a Gestapo szerint nem más, mint a hite. Ezt azonban soha nem fogja elismerni. A vallása soha nem lehet bűncselekmény."

"– Mi hiányzik a legjobban a háború előtti életedből? (…)
Addy egy pillanatig sem habozik.
– A csokoládé! A svájci étcsokoládé – vigyorog."

"Arra kell koncentrálnia, amije van, nem arra, ami hiányzik (…)"

"Otthon. Család. Semmi sem fontosabb ezeknél. Most már tudja."

"Minden kapcsolat őszinteséggel kezdődik, mondta neki egyszer Nechuma. Ez az alap, mert szeretni annyit jelent, mint mindent megosztani egymással: az álmokat, a tévedéseket, a legbensőbb félelmeket. E nélkül az igazság nélkül a kapcsolat összeomlik."

"Együtt isszák be a szabadság elröppenő illatát, ami érett és édes, mint a nyitott ablakon arcukba csapó hársfavirág aromája."

Fülszöveg:

1939-et ​írunk. A Kurc család három generációja a zsidókat sújtó intézkedések ellenére megpróbál normális életet élni. Ám amikor utoléri őket a háború valósága, a feldúlt kontinensen a szélrózsa minden irányába szétszóródva kell megtalálniuk a szabadság felé vezető útjukat. Megingathatatlan élni akarásukban és a félelemtől hajtva, hogy sohasem látják viszont egymást, a Kurc család tagjai kénytelenek a reménységre, találékonyságra és belső erejükre hagyatkozni.
A hihetetlen, igaz történeten alapuló regény a háború előtti Párizs dzsesszklubjaitól a szibériai Gulag borzalmáig követi a családtagok útját, miközben menekülnek, börtönben sínylődnek vagy harcolnak. A szabadság illata tanúságtétel arról, hogy az emberi lélek a legsötétebb időkben is képes túlélni és győzedelmeskedni. GEORGIA HUNTER tizenöt éves volt, amikor megtudta, hogy a családtagjai holokauszttúlélők. Nekilátott, hogy feltárja felmenői lenyűgöző történetét; idős rokonokkal beszélgetett, levéltárakban kutatott, adatokat gyűjtött. Ebből a munkából született A szabadság illata. A szerző blogján számtalan érdekes kiegészítő információ és dokumentum található a könyvről és a családról: https://georgiahunterauthor.com

2019. november

 Amy Harmon: Homokból és hamuból

Kedves Olvasó!

Ez a könyv, te jó ég! Nagyon jól meg van írva, végig fenntartotta az érdeklődésemet, izgultam a szereplőkért és nagyon megszerettem a karaktereket. Maga a könyv fikció, azonban a végén az írónő leírta, hogy egyes szereplők, események tényleg léteztek, megtörténtek, amitől csak még durvább lett az egész. Olaszországban játszódik a könyv, az ő történelmüket dolgozta fel. Két idősíkban és két szemszögből is láthatjuk az eseményeket. A múlt a két főszereplőre van kihangsúlyozva, a kapcsolatuk változására. A jelen viszont maga a második világháború, benne a rengeteg valós eseménnyel és személlyel ilyen volt a földalatti mozgalom, a Vatikán jelenléte, a kizsarolt, majd a Via Tassón hagyott 50 kg arany, Monsignor O'Flaherty és Cassuto rabbi alakja, tömegmészárlás az Ardeatina barlangjaiban, razziák az olasz városokban. Rengeteg pap, apáca, szerzetes és civil ember próbálta segíteni, menekíteni a zsidókat, miután a náci Németország megtámadta és megszállta Olaszországot. Hihetetlen, de az áldozatuk nem volt hiába való, mert mintegy 80%-a a zsidó lakósságnak megmenekült, míg Európa szerte nyolcvan százalékát ölték meg haláltáborokban, erőltetett menetben.

Minden mozzanat, minden szereplő nagyon jól ki volt dolgozva. Az egész történeten érződött, hogy az írónő teljesen elmerült ebben a történetben és minden után részletes utána járt.  

Szerintem érdemes lenne megfilmesíteni. Mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a könyvet is! Eva és Angelo története könnyen magával ragad. 

Értékelésem: ✯✯✯✯✯

                              (5/5)

Idézetek: 

"A szeretet az egyetlen dolog, amiben hiszek."

"Azért vagyunk a világon, hogy tanuljunk. Isten azt akarja, hogy részünk legyen abban, amit az élet meg akar tanítani nekünk. Aztán fogjuk mindazt, amit megtudtunk, és ez lesz a mi adományunk Isten és az emberiség számára. Ahhoz azonban élnünk kell, hogy tanulhassunk. És néha küzdenünk kell azért, hogy élhessünk."

"Elvehetik tőlünk az otthonunkat, az értékeinket. A családunkat. Az életünket. Elűzhetnek bennünket, ahogy eddig még sosem sikerült. Megalázhatnak, megfoszthatnak emberi mivoltunktól. De a gondolatainkat nem vehetik el. A tehetségünket nem vehetik el. Nem vehetik el a tudásunkat, az emlékeinket, az elménket."

"A zenében nem létezik rabság. A zene ajtó, és a lélek a dallamon át elmenekülhet. Még ha csak néhány percre is. És az is felszabadul, aki hallgatja. Felemel mindenkit, aki csak hallja."

"Egy dolog megölni valakit, és egészen más dolog megalázni, lealacsonyítani, úgy hántani le róla a méltóságát, mintha a húsától fosztanák meg. Aki megteszi az elsőt, az gyilkos. Aki pedig megteszi a másodikat, az szörnyeteg."

"A cselekvés maga volt az élet, még akkor is, ha halállal végződött."

"– Van a félelemnél szörnyűbb dolog is – jegyezte meg elkomolyodva a nő. Hirtelen támadt szomorúsága váratlanul érte Evát.
– És mi az? – kérdezte halkan.
– Sokkal rosszabb, ha az ember beletörődik. Ha fél, akkor legalább tudja, hogy még mindig élni akar."

"De van célunk, és a pillanatban élünk, egyikünk sem gondol előre egyetlen nappal sem."

"A háborús állapotra jellemző, hogy megfoszt bennünket a perspektívától. A háború életről és halálról szól, és csak a "most" vagy "soha" árnyalatait ismeri. Megteszünk olyasmit is, amit egyébként nem tennénk, mert a "soha" olyan ijesztő, a "most" azonban megnyugvást nyújt."

"A félelem fura dolog. Rátelepszik az ember mellkasára, átszivárog a bőrén, a szövetek rétegein, izmokon, csontokon, majd egy lélek nagyságú fekete lyukba gyűlik össze, és kiszippantja az örömöt, az élvezetet, a szépséget az életből. De a reményt nem. Valahogy a remény az egyetlen, ami ellenáll a félelemnek, és a remény az, ami lehetővé teszi a következő lélegzetet, a következő lépést, a következő apró, lázadó cselekedetet."

"Sokan kívánják elmondani nekem, hogy mi Isten akarata. Csakhogy ezt senki sem tudhatja. Valójában nem. Mert Isten hallgat. Mindig. Isten hallgat, az én fájdalmam azonban olyan átható, olyan hihetetlenül harsány, hogy most mindössze a saját akaratom szerint vagyok képes cselekedni, és csak remélhetem, hogy ez valami módon egybevág az övével."

"Mindannyiunkat az a hely formál, ahol felnőttünk, azok az emberek, akik szeretnek bennünket, vagy akiknek hatalma van felettünk, és azok a dolgok, amelyeket felcseperedve újra meg újra hallunk."

"Homok és hamu. Az üveg alkotóelemei. Hogy a semmiből micsoda szépséget lehetett alkotni ! A lány sosem értette, miért ámult el ezen állandóan babbo. Újjászületés homokból és hamuból. Új élet homokból és hamuból. Eva úgy érezte , újjászületik, megújul minden dallal, minden imával, minden apró, lázadó cselekedettel, és megesküdött, hogy folytatni fogja. Megfogadta, hogy nem hagyja magát, üveggé változtatja a hamut, és a bátorsága már önmagában felért egy győzelemmel."

"– Két dolgot tudok biztosan, Angelo Bianco – mondom neki ugyanúgy, ahogy már vagy tucatnyi alkalommal, és ő mindig úgy tesz, mintha nem is sejtené, hogy mi következik.
– Mondd csak – biztat. – Mit is tudsz?
– Senki sem ismeri Isten természetét – jelentem ki, és felemelem a mutatóujjamat.
– És még? – tudakolja felcsillanó szemmel. Felé bökök, és úgy intek az ujjammal, mintha leszidnám, ahogy azt a rendes olasz feleségek szokták. De a hangom gyengédségről árulkodik.
– Hogy szeretlek. Mindig szerettelek, és mindig is szeretni foglak."


"Lehet, hogy az embereknek nincs választásuk, én azonban néha elgondolkodom azon, mi lett volna, ha mindenki, akinek van szava, élt volna a választás jogával. Ha mindannyian úgy döntöttünk volna, hogy ebben nem veszünk részt.”

Fülszöveg:

Olaszország, 1943. Tombol a második világháború, az ország nagy részét megszállták a németek, a zsidó lakosságot deportálás és megsemmisítés fenyegeti.
Évekkel ezelőtt Eva Rosselli és Angelo Bianco szinte testvérekként nevelkedtek, majd egymásba szerettek, ám a körülmények és a vallásuk elválasztotta őket egymástól.
Hosszú idő után találkoznak újra: a zsidó származású Eva a Gestapo elől menekül, s nincs kihez fordulnia. Angelo felszentelt pap, s úgy dönt, befogadja a lányt a kolostorba. Eva rádöbben, hogy a katolikus egyház rajta kívül még sokaknak nyújt menedéket.
A világ lángokban áll, az emberek nélkülöznek, és a két fiatalra is sorozatos megpróbáltatások várnak. Gyötrelmes választások elé kerülnek, mígnem a sors és a szerencse közbeszól, és életük legnehezebb döntését kell meghozniuk.