Kedves Olvasó!
Március elején ünnepelte az Instagram-oldalam 6. születésnapját. 6 év! Hihetetlen és elképesztő számomra, hogy már ennyi idő eltelt. Azonban nem lehet teljesen felhőtlen a boldogságom, hiszen az elmúlt fél-egy évben nem tudtam úgy jelen lenni, ahogyan szerettem volna, ennek több oka is van. Nehezebben nyílok meg, főleg a közösségi médiában, de most kivételesen szeretném elmondani mi történt velem. Az elmúlt időszakban egyre nehezebbé vált számomra, hogy aktívan részt vegyek a közösségi médiában. Amikor pedig már nem voltam napi szinten jelen, egyre bonyolultabbá vált visszatérni. És pont ebben az időszakban az olvasás sem adott már menedéket.
Az életem legnehezebb időszaka volt, mert egy évvel ezelőtt elvesztettem a legjobb barátomat, Cézit, akit fivéremként szerettem. Tudom, hogy sokan furcsán néznek majd, hogy egy kutyát testvéremként említek, de így volt. Cézi 17 évig volt mellettem, jóban-rosszban. Együtt küzdöttünk a világ ellen. Ő volt a világ legkülönlegesebb kutyája, aki mindig pontosan tudta, mikor volt rá szükségem. Sokszor mondtuk rá, hogy olyan macska kutya, mert ha ő akarta, odajött egy kis simogatásért, de ha mi mentünk oda hozzá, előfordult, hogy lazán lekoptatott. Úgy csámcsogott, mint egy disznó, úgy nyújtotta a nyelvét ránk, mint egy kígyó, és úgy horkolt, mint egy medve. Egy igazi egyéniség volt. Imádott élni, minden vendég érkezése hatalmas öröm volt a számára, ezt pedig úgy fejezte ki, hogy hatalmasakat ugrott az emberekre. Nem mindenki értékelte ezt – főleg a harisnyát viselők. Nem volt óriási kutya, de fiatalabb korában a maga 10-12 kilójával is olyan lendülettel vetette magát az emberekre, hogy abból sütött a szeretete. Aztán az idő múlásával ez a lendület lassan elhalványult. A régi sebek egyre jobban fájtak, már nem tudott felugrani az ágyra, de lett saját ágya. Már nem tudott ránk ugrálni, de az ajtóban mindig ott várt, farkát csóválva. Különleges volt látni, mennyire pontos időérzéke volt – mindig tudta, mikor érkezik haza édesanyám. Eleinte azt hittük, hogy csak a kifinomult érzékszerveivel érzékeli, de ahogy egyre idősebb lett, még álmából is felébredt, hogy köszöntse őt. Aztán már egyikünk elé sem jött ki és egyre nagyobb félelemmel nyitottuk ki az ajtót, néztük meg az ágyában, hogy lélegzik-e még. A koronavírus következtében otthonról tanultam, majd később suli mellett olyan állásaim lettek, ahol engedték a home office-t. Így még több időt tölthettem vele, amiért most is hálás vagyok, ez az időszak a kötödésünket még jobban megerősítette. Ahogy egyre öregebb lett, próbáltam én is egyre több időt vele lenni. Amikor már nem tudott a szobámba aludni egyre többet aludtam a nappaliban. Visszagondolva, a képeken már hamarabb látszott az öregedése, de én inkább csak az ízületei miatt éreztem az idő gyors előrehaladását. De az igazi leépülés egyetlen év alatt történt. És erre nem hiszem, hogy fel lehet készülni.
Minden nap hiányzik. Az üresség, amit maga után hagyott, még mindig fáj. De tudom, hogy amíg itt volt, minden tőlem telhetőt megtettem érte – ahogy ő is értem.
"Amikor egy állat az életed szerves részévé válik, a végsőkig elkísér téged, és amikor már nincs többé, a pigment, amely örökre a bőröd alá ivódott, jelenlétté változtatja a hiányát. Ez sokakkal megtörténik - és én sem vagyok kivétel."
"Mi, akik annyira szerencsések vagyunk, hogy állatokkal lakhatunk együtt, tudjuk, hogy ők választanak ki minket. Nevezhetjük ezt köteléknek, energiának, szeretetnek, címkézhetjük bárhogy - pontosan ismerjük az érzést." (Laura Agustí: Egy macska története)
Két évvel ezelőtt azért, hogy jobb tartalmakat tudjak készíteni, beiratkoztam egy fotóstanfolyamra. Azonban ahelyett, hogy még mélyebbre ástam volna a tárgyfotózás világában, inkább a természetfotózás lett az új szenvedélyem. Nagyon szeretek a szabadban lenni, és különösen a madarak megfigyelése tölt el örömmel. Az ő megfigyelésük sokszor segített abban, hogy kiszakadjak a mindennapokból. Aztán elérkezett a nyár, és úgy tűnt, mintha mindenki a természetbe "menekült" volna. Ami nem lenne baj, ha nem ordítanának, ha nem a futás közben hallgatott podcastot kellene mindenki másnak is hallgatnia, és ha nem a madárles előtt könnyítenének magukon. Úgy éreztem, hogy a menedékem, ami a természet volt, elveszett.
Tavaly év elején, miután Cézi eltávozott, és a madárlesek is egyre ritkábbak lettek ürességet éreztem, és szükségem volt valamire, ami leköti a figyelmem, amire igazán koncentrálhatok. Így jelentkeztem a Vállalkozási mérlegképes könyvelő képzésre, hogy tovább mélyítsem a tudásomat. Mondanom sem kell, hogy onnantól kezdve szinte minden időmet felemésztette a tanulás. Furcsa módon az egyetemi óráim adtak egy kis levegővételnyi szünetet, főleg mert 2024 őszén végre a digitális marketingre specializálódhattam. A tantárgyaim tele voltak kreatív, inspiráló feladatokkal, ami egy kis színt hozott a mindennapokba.
Magánéletemen túl szeretnék még a közösségi médiáról is mesélni. Remélem megbocsátjátok a csapongásomat.
Mióta elkezdtem az Instagramomat, mindig is az volt a célom, hogy egy év alatt 100 könyvet elolvassak. 2022-ben ezt sikerült is megvalósítanom. Azóta újabb célokat tűztem ki magam elé: először az 1000, majd a 2000 követő elérését, a kiadók szakembereivel való kapcsolatépítést és a könyvbemutatókon való részvételt. Ezeket mind sikerült elérnem, és úgy érzem, rengeteget tanultam és gazdagodtam általuk. Hálás vagyok a közösségnek és azoknak a kiadóknak, akik fantasztikus lehetőségeket adtak számomra. Sokkal közelebb kerültem ehhez a világhoz, és olyan tudásra tettem szert a közösségi média által, amire korábban nem is gondoltam volna. Annyira a szívemhez nőtt ez a téma, hogy a szakdolgozatomat is erre fogom építeni.
Mindezek miatt nem szeretném feladni az oldalamat. Sőt, ahogy tavaly is terveztem, idén is azt tűztem ki célul, hogy visszatérjek. Bár valószínűleg nem olyan lelkesedéssel és óriási jelenléttel, mint korábban, hiszen még mindig zajlik a két képzésem, és mellettük dolgozom is. De szeretnék többet megmutatni Nektek. A csodálatos könyveken túl hamarosan a madarak világát is bemutatom, és szeretném megosztani veletek a színházi élményeimet is, hiszen az elmúlt időszakban több színházi előadáson is részt vettem. Így az oldalam végre igazán illeszkedik a profilnevemhez, hiszen megosztom Veletek az általam legnagyobb kincseimet.
Mindezeket egy szóval szeretném összefoglalni: KÖSZÖNÖM! Köszönöm, hogy itt voltatok, hogy itt vagytok, és remélem, továbbra is velem tartotok ezen az úton!