Kedves Olvasó!
Több mint egy éve írtam az utolsó bejegyzésemet. Akkor az oldalam hatodik évét ünnepeltem, és megpróbáltam egy kis betekintést engedni abba, hol tartok éppen az életemben. Most, több mint egy év elteltével, ismét egy kicsit naplószerű bejegyzéssel szeretnélek megörvendeztetni.
Az elmúlt két évben rengeteg minden történt velem. Volt benne veszteség, gyász, tanulás, küzdelem, csalódás, újrakezdés, és szerencsére sok-sok olyan pillanat is, ami miatt ma már egyre inkább érzem, hogy talán tényleg egy új fejezethez érkeztem.
És mielőtt még tovább mennénk, most már tényleg ígérem, és ezúttal be is tudom tartani, hogy hamarosan újra egyre több könyves bejegyzéssel érkezem. Tavaly már elkezdtem írni az olvasmányaimról, ezekből több vázlat is elkészült, így most már csak át kell olvasnom, ahol szükséges, kicsit megszerkesztenem őket, és megosztanom Veled.
Nagy öröm számomra, hogy a nyár folyamán ismét több könyvet is sikerült elolvasnom, ráadásul már jegyzeteket is készítettem róluk.
Az elmúlt években pedig szerencsére rengeteg fotót is készítettem, így azokból is van mihez visszanyúlnom. Talán lassan tényleg visszatalálok ahhoz, amiért ezt az oldalt annak idején létrehoztam. De mielőtt újra teljesen elmerülnénk a könyvek világában, szeretnék még egy kicsit mesélni arról, mi történt velem az elmúlt két évben.Két évvel ezelőtt, februárban elveszítettem a kutyusomat. Cézi tizenhét éven át volt mellettem. Nem egyszerűen a kutyám volt. A testvérem helyett testvérem, a legjobb barátom, a társam minden jóban és rosszban. Velem volt a Covid idején, a ballagásokon, a vizsgák előtt és után, és sokszor úgy éreztem, hogy azért tudok átlendülni egy-egy nehéz időszakon, mert ő ott van nekem. Várt haza, ha szomorú voltam, odabújt hozzám, ha nem lehetett kimozdulni, akkor is volt miért felöltözni és lemenni sétálni. Egyszerű, hétköznapi dolgok voltak ezek, mégis rengeteget jelentettek. A halálát hosszú betegség előzte meg, és próbáltam végig mellette lenni. Még most is hiányzik. Talán idővel megtanulok együtt élni a hiánnyal, de attól még nem lesz kevésbé fájdalmas.
Akkoriban, hogy valamivel eltereljem a figyelmemet, és hogy az akkori munkahelyemen maradhassak, elkezdtem a mérlegképes könyvelő képzést. Őszintén? A lehető legrosszabb döntés volt. A tanfolyamot egy olyan iskolában kezdtem el, ahol több, az egyetemen már megismert tanár is oktatott. Szakgimnáziumba jártam, majd elvégeztem a pénzügyi-számviteli ügyintéző OKJ-t is, ezért azt gondoltam, hogy a mérlegképes könyvelő képzés is menni fog. Akár az egyetem és a munka mellett is. Az egyetemhez képest azonban ez egészen más világ volt. Maga az oktatási forma sem igazán működött számomra, előre felvett videókat töltöttek fel, amelyek gyakran hibásak vagy elavultak, máskor pedig egyszerűen nem tudott lekötni a tanár előadásmódja. Élő közvetítések csak ritkán voltak, és akkor sem olyan platformon, ahol azonnal lehetett volna kérdezni. Egy olyan felületet használtunk, ahol írásban lehetett üzenni a tanárnak. Ha éppen figyelt, gyorsan válaszolt. Ha nem, akár fél órát is várhattunk, mire megérkezett a válasz, vagy előfordult, hogy addigra már ő sem tudta, melyik szakaszhoz kapcsolódott a kérdés. Mire eljutottam a képesítő vizsgáig, az egész helyzet még tovább nehezedett. A képesítő vizsgát az iskoláktól függetlenül állítják össze, és eleve nem egy könnyű megmérettetés, hiszen gyakorlatilag a teljes tananyagból kérdezhetnek. Néhány évvel korábban az egyik vizsgasor a vizsga írása közben felkerült a Facebookra, ezért a korábban nyilvánosan elérhető vizsgasorokat is eltávolíttatták az oldalakról. Ezzel pedig a felkészülés is sokkal nehezebbé vált. Az első vizsgámon mindössze néhány pont hiányzott a sikerhez. Az akkori javító tanár azonban megtagadta, hogy a hivatalos megoldókulcs alapján betekinthessek a dolgozatomba. Ezen nagyon nehezen tettem túl magam. Utána még kétszer vizsgáztam. Mindkét alkalommal találtam olyan pontokat, amelyek szerintem jártak volna, de végül egyik alkalommal sem lett meg a sikeres eredmény. Sokszor az volt az érzésem, hogy hiába kell nekünk szakmailag helyesen megoldani a feladatokat, a javítók nem minden esetben voltak szakmabeliek, hanem egyszerűen a javítókulcs alapján nézték át a vizsgákat. Más, de szakmailag helyes megoldásokat pedig nem feltétlenül fogadtak el. Közben persze láttam olyan esetet is, amikor valaki nem engedte el a dolgot, és addig rágta a javító tanár fülét, amíg végül csak beírtak neki még öt pontot. Nekem ezt valahogy nem sikerült elérnem. Végül júniusban 91%-os vizsgát írtam, és ezzel végre lezárhattam ezt az időszakot. Addigra azonban már két magántanár segítségét is igénybe kellett vennem. Az egész rengeteg stresszt jelentett, főleg azért, mert sokszor úgy éreztem, hogy a vizsgafeladatokból nem az derül ki, hogy mit tudunk, hanem inkább az, hogy mit nem. Ráadásul időnként olyan, a valóságtól teljesen elrugaszkodott feladatokkal találkoztunk, hogy az ember már csak pislogott. Például az állatokkal kapcsolatos számviteli kérdéseket a tanfolyamon nem is vettük, mert a tanár szerint ez annyira specifikus terület, hogy ha valaki ezzel szeretne foglalkozni, majd továbbképzi magát, illetve olyan munkahelyet választ, ahol betanítják. Erre az egyik vizsgarészben szerepelt egy feladat, amely szerint a cég vásárol egy Buksi nevű kutyát, akit kiképeznek, tápot vesznek neki, majd Buksi mellett felrobban egy atomerőmű, a kutya pedig zölden kezd el világítani, ezért az állam lefoglalja és elszállítja a 22-es körzetbe.
Remélem, kedves Olvasó, ezen a ponton azért már Te is nevetsz. 😂 Ma már én is. Akkor kevésbé volt vicces. Bár a vizsga végül sikerült, és ezzel lezárult egy hosszú, nehéz időszak, valahogy mégsem tudtam igazán megünnepelni. Furcsa volt a nyár további részében, hogy egyszer csak nem kellett többé erre készülnöm. Hosszú hónapokon keresztül ez határozta meg a mindennapjaimat, és amikor véget ért, hirtelen ott maradtam egy hatalmas ürességgel.
Közben, két éve, munkahelyet is váltottam. Szerettem volna a lehető legtöbbet kihozni magamból, és tényleg mindent beleadtam. Sajnos ezt végül soha nem igazán ismerték el. Sőt, olyan munkakörnyezet alakult ki, amilyet korábban még soha nem tapasztaltam. Ezt is nehéz volt feldolgozni, és őszintén szólva még most is túl friss ahhoz a seb, hogy teljesen közömbösen tudjak róla beszélni.
Ehhez a munkahelyhez nagyjából másfél órát kellett BKK-znom, miközben az egyetem és az otthonom is hasonló távolságra volt egymástól. Ez azt jelentette volna, hogy napi szinten legalább három órát utazom, de volt olyan nap is, amikor akár négy és fél órát is úton lettem volna. Ekkor döntöttem úgy, hogy veszek egy autót. Így már „csak” egy órát ültem a dugóban (természetesen csak az egyik irányba). Ennek az egésznek volt azért egy pozitív oldala is. Bár 2018-ban szereztem meg a jogosítványomat, egészen 2024-ig nem igazán vezettem. Miután lett autóm napi szinten a legforgalmasabb budapesti utakon közlekedtem. Mondhatni, meg is edződtem. Cserébe viszont az addig is meglehetősen kevés olvasási időm gyakorlatilag teljesen eltűnt. Az utazás zenehallgatással telt, otthon pedig tanultam ezerrel.
Idén megszereztem a diplomámat is, de ezen a téren sem adtam fel a tanulmányaimat. Most szeptembertől folytatom a mesterképzésem második félévét, szeptember másodikán pedig új munkahelyen is kezdtem. Már a második napon részt vehettem egy csapatépítőn, ahol megismertem az új, közvetlen kollégáimat is. Nagyon szimpatikusak, bár sajnos egészen október második feléig nem fogok velük újra találkozni, mert addig tart a betanítási időszak, de már most jó érzéssel tölt el, hogy ilyen pozitív első benyomást szereztem. Nincsenek illúzióim. Tudom, hogy itt is lesznek nehézségek, hiszen tökéletes munkahely valószínűleg nem létezik. Mégis reménykedem abban, hogy miután újra visszaléptem a multik világába, már nem egy olyan kegyetlen és ellehetetlenítő környezet vár rám, mint amit korábban megtapasztaltam.
(év eleji kép, itt még nem szerepel a mérlegképes 🫣)
Ha visszagondolok az elmúlt két évre, nehéz nem először a rossz dolgokra gondolni. Gyász. Csalódás. Megbánás. Stressz. Küzdelem. Kevés volt a valóban felszabadító pillanat.
De szerencsére nem csak ezekből állt ez a két év. A diplomamunkám például igazi szerelemprojekt volt: könyvekről írtam. ❤️ A mérlegképes könyvelői képesítés megszerzése pedig azt is jelenti, hogy ha ezen a területen szeretnék továbbtanulni, most már több tanfolyam lehetősége nyílt meg előttem. Az új munkahelyemen pedig remélem, hogy végre kamatoztatni is tudom majd azt a tudást, amiért ennyit küzdöttem.
De ha egyetlen dolgot kellene kiemelnem, ami igazán megváltoztatta az életemet, akkor egyértelműen Koda lenne az. Koda a Mackótestvér című mese után kapta a nevét, és nagyban hasonlít is a mesében szereplő névrokonára. Az én kis bocsom azonban nem medve, hanem egy hosszúszőrű törpe tacskó. És egyszerűen imádom ezt a kis terroristát! 😂 Kamaszodik, úgyhogy jelenleg teljesen jogosan hívhatom így.
Szeptemberben az ő iskolája is elkezdődött, amit már nagyon vártam. Az alapfokú képzés után szeretném majd vele a középfokot is elvégezni, aztán pedig jöhet a nosework és a hoopers. Tacskóként különösen jók számára azok a feladatok, amelyek a szaglására építenek, a hoopers pedig egy kicsit az agilityhez hasonlít, csak a rövid lábú, hosszú hátú kutyák számára is megfelelőbb mozgásforma. Rengeteg elképzelésem és tervem van vele kapcsolatban. Természetesen mindig őt szem előtt tartva. Ha pedig úgy érzem, hogy valamelyik tanfolyam nem szolgálja a fejlődését, vagy egyszerűen nem élvezi, akkor nem fogom erőltetni. Egyelőre viszont nagyon élvezzük ezt az új közös kalandot.
Idén együtt mentünk le az Őrségbe, ahol végre tényleg tudtam pihenni és élményeket gyűjteni. Fantasztikus kikapcsolódás volt. Koda imádta a területet, és nagyjából azonnal úgy érezte, hogy az egész kert az övé. Ez természetesen gyakran együtt járt az általa vélt betolakodók megugatásával is. Szerencsére itt senki nem szólt ránk, inkább csak jót mosolyogtak rajta. 😂 A vacsora pedig olyan volt, mintha egy Michelin-csillagos étteremben ültünk volna. Minden étel elképesztően finom volt, ráadásul a séf mindig friss alapanyagokból dolgozik. Nekem sajnos nagyon érzékeny a gyomrom, ráadásul laktózérzékeny is vagyok, így az étkezések sokszor okoznak némi aggodalmat. Itt viszont egyszer sem kellett semmilyen gyógyszert bevennem. Minden finom volt, és egyik étel után sem volt semmilyen panaszom. Jövőre mindenképpen vissza szeretnénk térni. ❤️
2023-ban fotótanfolyamot is elkezdtem, ami egy teljesen új világra nyitott ajtót. Természetesen ezzel is sikerült egy újabb, nem éppen pénztárcabarát hobbit találnom magamnak. 😂 Cserébe rengeteg képem lett madarakról, rovarokról és növényekről. Nagyon élveztem felfedezni, milyen sokféle kismadár él a lakóhelyem környékén, és megfigyelni a kisebb vándorlásokat is. A tanfolyam keretében voltam portréfotózásokon, színházban, cirkuszban és még Off Road eseményen is. Mindegyik teljesen másfajta kihívást jelentett, és rengeteget tanultam belőlük. Ezekről pedig a későbbiekben szeretnék Neked is mesélni, kedves Olvasóm.
De közben lett Koda, lett egy diplomám, lett egy újabb szakmai tapasztalatom, rengeteg fényképem, és most egy új munkahelyen, egy újabb egyetemi félév és újabb tervek előtt állok.
Talán nem minden fejezet azért születik, hogy szeressük. Van, amelyiket egyszerűen csak végig kell olvasni. És talán most végre egy olyan fejezet következik, amit már sokkal szívesebben lapozok tovább. Mert újra vannak könyvek.
Újra van mit mesélnem.
Hamarosan pedig érkezem a könyves tartalmakkal. ❤️
Köszönöm, hogy még mindig itt vagy velem. ❤️