2020. december 17., csütörtök

2020. február

 Colm Tóibín: A blackwateri világítóhajó

Kedves Olvasó!

Ezzel a poszttal kezdem is a 2020. februári olvasmányaimat. Be kell vallanom, ezt a könyvet a borítója miatt választottam. 😊 Egyszerűen gyönyörű és azonnal megfogott. 

A történet lassan bontakozik ki. Az elején ez a csiga tempó nekem furcsa volt, de ahogy elmélyedtem a történetben egyre jobban megkedveltem és lettem kíváncsi a végére. 

Cselekmény szempontjában nem sok minden történik ebben a könyvben, de talán nem is az volt a lényege, hogy a szereplők megváltsák a világot. Inkább azok jelleme kapott nagy hangsúlyt ebben a könyvben, ahogy régi sérelmeiket évtizedeken át hordozták és végül mégis beszélniük kellett egymással. Három nő, három generáció és egy fiú, aki halálosan beteg. Nem csak a múlttal, hanem a jelennel és az elmúlással is szembe kell nézniük a szereplőknek. A vége nem mondja ki egyenesen a történéseket, hagyja, hogy az olvasó magában zárja le a történetet. 

Úgy éreztem ennek a könyvnek a legfontosabb mondanivalója, hogy sohasem késő rendbe hozni a dolgokat. Sokáig nem tudtam hova soroljam be ezt a könyvet, de minél többet gondolkodtam rajta, annál közelebb került hozzám. Igazából tetszett ez a történet, a maga lassú folyásával együtt. 

Ezt a könyvet azoknak ajánlom, akik szeretik a lassan kibontakozó, elgondolkodtató történeteket.


 

Értékelésem: ✯✯✯✯✯

                              (5/5)

Idézetek: 

"Kiskoromban, amikor feküdtem az ágyban, úgy hittem, hogy a Tuskar egy férfi, a blackwateri világítóhajó pedig egy nő, és mindketten jeleket küldenek egymásnak meg más világítótoronyoknak, mintha nászidőszak lenne. A férfi energikus volt és erős, a nő gyengébb, de állhatatosabb, és néha már a sötétség beállta előtt világítani kezdett. És azt gondoltam, hívják egymást; nagyon megnyugtató volt, hogy a férfi erős, a nő pedig hűséges."
"A dolgok sosem annyira rosszak, mint amennyire hiszi róluk az ember - (...)"
"Képzelődések és rezonanciák és fájdalom és apró vágyak és előítéletek. Ezek mit sem jelentenek a tenger elszánt keménységéhez képest. Kevesebbet jelentenek a szirt márgájánál, saránál és száraz agyagánál, amelyet porlaszt az időjárás, elmos a tenger. Nemcsak, hogy eltűnnek: alig léteznek, nem számítanak, nincs hatásuk erre a hideg hajnalra, erre az elhagyatott félreeső tengeri tája, ahol csillog a víz a korai fényben, és megdöbbenti őt komor szépségével. Talán lehetne jobb, úgy érezte, ha sosem lettek volna emberek, ha a világ e forgásának, a sziporkázó tengernek és a reggeli szélnek nem volnának tanúi, ha senki sem érezne, emlékezne, haldokolna vagy próbálna szeretni. Állt a szirt peremén, amíg a nap elő nem bújt a fekete esőfelhők mögül."
"-Vicces. hogy mennyivel könnyebb erről sötétben beszélgetni. - mondta Larry. 
- Mintha gyónna az ember, csak a gyóntatófülkében nincs világítótorony. "
"Szeretném, ha egyszer már elégedett lennél velem, bár nem vagyok az, akit akarsz. Szeretném, ha már nem kívánnád, hogy legyek valaki más."
"- Jaj, miattam ne aggódjon - mondta az idős asszony. - Engem semmivel nem lehet megdöbbenteni. Amikor az ember már leélt egy életet, mint én, akkor kevés dolog van, amit nem tud."
"- Némelyek szeretik a macskákat, és a macskák szeretnek némelyeket, de ezek nem mindig esnek egybe."

 

Fülszöveg:

A Brooklyn és a Nora Webster szerzőjétől
Írország, az 1990-es évek eleje.
Három nő – Dora Devereux, a lánya, Lily és az unokája, Helen – sokéves viszálykodás után törékeny békét köt. Helen imádott öccse, Declan ugyanis haldoklik, és a három nő a nagymama roskatag tengerparti házában találkozik vele meg két barátjával. Ez a különböző korú és különböző gondolkodású hat ember kénytelen meghallgatni és elviselni egymást.